Szubjektív
2016. 07. 20. - Abel

Zavar a földön

 

A világban óriási a zűrzavar az ember felbukkanása óta, de talán a mi életünkben érte el a tetőfokát. Nyugatra tőlünk ezrek vonulnak utcára, csak azért, mert a Central Parkban valaki látott egy ritka pokémont és fejvesztve futnak, hogy az elsők közt vegyék birtokba az új virtuális “zsebszörnyüket”. Keletre innen ugyanilyen módon eszüket vesztve rohannak az emberek, de az ő problémájuk már közel sem virtuális, hanem túlságosan nyomasztó és valóságos. Mi a baj velünk? Ennyire képesek elvonni a figyelmünket? Az együttérzésünk csak egy szűk baráti és családi körre van korlátozva? Mennyiben különbözünk az ókori emberektől? Ebben a cikkben a felvázoltakra szeretnék reagálni.

Az elmúlt hetekben megint fordult egyet a világ, mégpedig nem a jó irányba. Az egyik átbulizott éjszaka után az EFOTT-on egy barátom olvasta fel a hírt: Nizzában egy őrült keresztülhajtott az ünneplő tömegen, 86 halálos áldozat van, és ennél is többen sebesültek meg. Aki a közelben volt és hallotta ezt, ledermedt, és ha egy pillanatra is, de egyfajta szorongás kapta el. De nem gyászolhatunk egész nap, ugye? Fesztiválozni, kikapcsolódni jöttünk és folytattuk tovább a napot, ahogy azt már előre megterveztük. Talán aznap, ha persze eszembe is jutottak a történtek, már akkor sem olyan huzamosabb időre és nem igen tette tönkre a hangulatomat. Gondoltam nem ez az az időpont, amikor nekünk most ezzel mélyrehatóan kellene foglalkoznunk.

A személyes példával pontosan azt akartam szemléltetni, ami egyrészt szerintem az emberiséggel a baj (és itt az egész emberiség alatt főként a globális szellemiséget értem), viszont másrészről meg a jelenkori felfogásában élt életéhez elengedhetetlen. Azért óriási baj, mert jól szemlélteti az emberek egymástól való eltávolodását, mind lelkileg, mind testileg, egyszerűen nem tudunk olyan mértékben együtt érezni egy tőlünk távol álló emberrel, mint ahogy kellene. Nyilván mindenkivel volt már olyan, hogy napokig nyomasztotta egy emberi tragédia és maximálisan együtt is érzett. Én ezzel szemben a közös, egyetemes szellemről és példázatról beszélek, mert nem elég az a hatalmas együttérzés és odaadás, amit az egyének produkálnak ahhoz, hogy az minőségileg változtassa meg a közös célt, a globális hozzáállást. Ehhez egy paradigmaváltás kell, egy teljesen új szemlélet, amit mindenki kollektíven érez. Amíg nem tudunk legbelülről mindenféle máz nélkül együtt érezni és a humánumunkat kiterjeszteni, addig nem tudjuk majd a rászorulók életét gyökerestül megváltoztatni, és nem tudunk ténylegesen összefogni. Ez az összefogás most nem a területért, vagy a különböző etnikumokért szól, hanem magáért az emberért.

Miért elengedhetetlen ez a viszonylagos távolságtartás? Az egyének egyszerűen nem  tudják a vállukra venni a világ gondjait, és ennek magyarázata, hogy azért nem tudják, mert nincsen olyan átfogó szellemi szintjük, tehát jelenléte magától értetődő. Nem vihetünk ekkora terhet, hiszen 1 vállnak és 1 milliárd vállnak sokkal másabb a teherbírása.

A végletekbe kitolt ingerküszöb sem emeli az emberségünket túlságosan. Az elmúlt hetekben volt brexit és puccskísérlet is, mégis, ha megkérdeznénk egy átlag amerikait, hogy mit tud az egészről, nem hiszem, hogy teljesen összeszedett és átfogó választ tudna adni. Amerikában a média és a reklám gőzerővel dolgozik, hiszen itt született, itt nevelkedett, óriási felszínességért és népbutításért felelős. Azonban nem gondolom, hogy szándékos célja lenne elterelni a figyelmünket az ilyen emberiséggel történő kulcsfontosságú hírekről, pusztán a mindenről való figyelem elterelése, ami nem reklám, ami nem ő. Tájékozódjunk! Ez a legtöbb, amit most tehetünk. Fontos, hogy ne tudjanak megvezetni minket, aztán még mindig befoghatjuk azokat a fránya kis pixeleket.

De, hogy ne essünk mély depresszióba, hogy mennyire gyarlók vagyunk egytől egyig, és miért nem változunk meg, akkor megnyugodhatunk, ez egy igen-igen lassú folyamat. Ha a római korból indulunk ki, ahonnan már van írásos emlékünk, akkor láthatjuk az emberi érdekek, magatartások, szemléletek, hozzáállások, és az EGO majdhogynem (a szkeptikusabbak szerint) teljesen ugyanaz. A hatalomért, pénzért, dicsőségért, hírnévért folytatott harcok pontosan olyan köntösben és olyan módszerekkel élve voltak jelen, mint most. „A szellemi szint stagnál”, fejti ki a véleményét egy felindult, a civilizációt teljes mértékben megtagadó, az emberiséget a föld alá kívánó egyén. Szerintem azért észrevehető némi „fejlődés”, például elértük, már ha nem is az egész világon, de az emberek egyenjogúságát, mind etnikumokra, mind a nőkre nézve, valamint a halálbüntetés kiszorítását a legtöbb fejlett országból, stb. stb. Nyilván egyik dolog sincs egységesen elfogadva, de ha ez kijelenthető a világ 90%-ra, akkor már mondható fejlődésnek.

A fejlődést én mindenféleképp a magasabb integrációban látom. Mióta történelemről beszélünk, ugyanazt a játékot játsszuk újra meg újra: sok kicsi náció, aztán lesz egy nagy, aki hatalma alá gyűri a kisebbeket, majd megint sok kicsi, akik szívből harcolnak a saját pici jogaikért és területeikért, fegyverekkel, életekkel. Szerintem ideje, hogy kipróbáljuk az ellenkezőjét, és bármennyire is sci-finek tűnhet, de a magasabb szellemi szint és civilizáció elérése SZERINTEM az, amikor nem azt mondjuk, hogy Magyarok vagyunk, még azt sem hogy európaiak, hanem egyszerűen földlakók.

A szellemi szint lassú gyarapodásának a fő problémája, és másik legnagyobb ellensége, amivel meg kell küzdenie, az a technológia eszeveszett egekbe szökő virágzása. A római korra visszatérve felidézhetjük az akkor használt technológiát, ami kimerült a lovaskocsiban, és az acélkardban kis túlzással. Rá 500 vagy 1000 évvel már lehet, hogy a lovaskocsi kapott plusz két kereket és plusz egy lovat. Ezt nem volt nehéz az akkor élő embernek megemésztenie, lekövetnie. Napjainkban egyáltalán nincs így, a mobiltelefonként ismert: ma a  tv-t, fényképezőt, rádiót, internetet, GPS-t, magába integráló szerkezetet az 1970-es években dobták piacra, sajnos valamivel kevesebb funkcióval. Mondjuk úgy, talán fel tudtál hívni valakit, persze nagy eséllyel annak a valakinek nem volt mobilja, vagy bármilyen telefonja. Ezzel az a nagy probléma, hogy teljes mértékben lehetetlen ezt a napról napra változó, „fejlődő” világot követni. Úgy gondoljuk, mi irányítunk és ismerjük, de szerintem már rég átvette az irányítást és megállíthatatlan a technológia, ez bizonyos. Ez az ütemű felgyorsult fejlődés nem mehet a végtelenségig, valahol meg kell állnia. De ezt milyen módon fogja tenni? A mi akaratunkra, vagy annak ellenére? Reméljük az előbbi.

 

 

További cikkek
Top