Interjú
2021. 11. 14. - Aténa Gyürü

Van, hogy a futás nem megoldás

– A szexuális zaklatás pedig nem csak napjainkban aktuális –

Az interjú szereplője ma már negyvenöt éves, három gyermekes családanya. Története – majdnem huszonöt év távlatából – egy a mai napig aktuális problémát érint, amiről akkoriban még zártabban, vagy inkább egyáltalán nem beszéltek. Pedig a szexuális erőszak, bántalmazás, zaklatás már akkor is jelen volt.

A visszaemlékező sokszor érezte a kisvárosi paneltömböket nem csak árnyékot, hanem biztonságot is adó rejtekhelynek, amikor éjszakánként egyedüliként maradt – mint a legtávolabb lakó tagja a társaságának – a hazafelé út hátralévő részére. Ilyenkor mindig figyelt, hogy halkan lépjen, így mások halk lépteit is hallhatta. A szüleiben ott volt a féltés, benne pedig a félelem, de azt minden alkalommal képes volt félrerakni. Hisz miért pont vele történne meg?

Mi történt azon a bizonyos estén?

Barátnőkkel voltam és hajnalban mentünk haza, szétváltunk. Mentem volna tovább a panelok között, de eszembe jutott, hogy anyukám úgy engedett el aznap, hogy: „Jajj kislányom, csak a lámpáknál!” Így a megszokott panelok közöttit felváltottam erre, hogy na akkor tényleg itt megyek a lámpák alatt. Így utólag az a rész pont kietlenebb volt. Volt út, voltak lámpák, de házak nem. Még hallottam, hogy nyílik egy lépcsőház ajtaja és rögtön hátra is fordultam. Láttam, hogy az utolsó panelok egyik lépcsőházából valaki lép ki.  Mentem tovább, de aztán megint hátranéztem. Láttam, hogy arra jön, amerre én is, de volt azért közöttünk kétszáz méter.

Ilyenkor felmerült már benned a gyanú?

Felmerült, de nem hiszed el! Itt az a baj, hogy az ember soha nem hiszi el. El kell hinni. Velem az volt a baj, hogy nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet. És amikor azt láttam, hogy jön mögöttem, gondoltam biztos futni megy, biztos a gyárban dolgozik. Miért akarna pont engem? De azért az emberben mégis ott van, és én is többször hátrafordultam. Mikor hátranéztem már láttam – messze volt még – de a távolságot, amit megtett nem tehette meg gyalog. Ha néztem sétált, de addig annak a faszinak futnia kellett. Még mindig nem hallottam a lépteit, megint hátranéztem és akkor már nagyon közel volt. Na akkor mondtam, lehet, hogy szégyen a futás, de hasznos – és futni kezdtem.

Láttad esélyét, hogy esetleg még elkaphat?

Ijesztően közel volt. De akkoriban sokat futottam, sprintben voltam a legjobb, tehát esélyét nem láttam, hogy elkapjon. De sikerült neki. Vetődött és elkapta a bokámat, így én is elestem. Ahogy felpattantam a földről, szembe kerültem vele. Ötven cm volt közöttünk, vagy annyi sem. Arra gondoltam, ha megfordulok, egyből elkap, itt most csak szemtől szemben. Máshogy nem lett volna esélyem – tudtam, hogy engem akar. Azt mondtam neki: Gyere baszd meg! És tudtam, hogy itt most harc. Nem tudom, honnan volt meg a lelki erőm.

Nagyobb esélyt láttál arra, hogy megúszd, ha verekedsz, mintha elfutottál volna?

Hálistennek nem egy kétméteres, kigyúrt emberről beszélünk. Inkább egy alkoholista kinézetű, negyven év körüli, nem egy hű de izmos testalkatú alakról. De ha hátat fordítok és elkezdek futni esélytelen lett volna, mert ugyanúgy elkap. Csak ezt a módot láttam – és jött is. Ahogy mozdult én is. Hallottam a kutyák ugatását, hogy valami kiesik a zsebemből– és mindez egy erőteljes bunyó közben, ahol ő le akart teperni, de én nem engedhettem, meg kellett semmisítenem. Ő volt felül, én voltam alul, és próbált levinni. Próbáltam kiabálni, közben tapogattam a földet, köveket, valami éleset kerestem. Eszembe jutott, hogy a szemébe kellene belekapnom, hisz ott van felettem, de ahogy nyúltam ő már rántotta fel a fejét, így a szájába kaptam bele, azt rántottam meg teljesen, így tudtam kiugrani alóla és elfutni. Innen már csak egy kétszáz méter volt hátra, elkezdtem sprintelni hazafelé. Körülbelül 100 méter után megálltam és megnéztem, hogy jön-e utánam, de nem, feladta.

Mi történt miután hazaértél?

Csöngettem, mert azt hittem, elhagytam a kulcsom és a szüleimnek csak ennyit tudtam mondani, hogy „nincs semmi baj, nincs semmi baj, csak elhagytam a kulcsomat”, nehogy leszidjanak amiért megint elvesztettem. Tényleg csak a kulcs foglalkoztatott, most talán jobban remegek, mint amikor történt. Elmeséltem és rögtön kérdezték, hogy mit szeretnék tenni, elmenjünk-e a rendőrségre, képes vagyok-e rá. Biztos voltam benne, hogy a rendőrséghez szeretnék fordulni. Tenni akartam ellene, mert tudtam, hogy vannak unokatesóim, barátaim, akik ilyen helyzetben nem biztos, hogy tudnának úgy reagálni, mint én.

Egyből indultatok is a rendőrségre?

Ahogy voltam szakadtan, sárosan – arcom, kezem, ruhám, minden tiszta sár volt. Elmeséltem a portásnak, a rendőrnek, végül a nyomozóknak. Elindultunk a panelokhoz, de nem emlékeztem, hogy melyikből jött ki, csak, hogy az utolsó három közül valamelyikből. Nem találtunk senkit, ezért mentünk a kocsmákhoz, de mivel ott sem volt, visszamentünk. A rendőrök bementek ismét mindegyikbe, és az egyikben lent, a biciklitárolóknál bujkálva találták meg.

Neked is találkoznod kellett vele?

Nem kellett, a rendőrautóból azonosíthattam. Azt mondták, rosszabbul néz ki, mint én. Képes voltam benne tényleg akkora kárt okozni, hogy megforduljon és elmenjen. Talán így máskor nem jut eszébe, hogy ilyet tegyen – hogy tudni fogja, hogy ő is alulmaradhat.

Meddig húzódott ez az ügy?

Akkor ott elég sokáig tartott. Még el kellett mennünk a kórházba, még kijöttek hozzánk a rendőrök, vettek mintát, vallomást kellett tennem. Reggel nyolc-kilenc körül végeztünk. Az eset május környékén történt, a bíróság elé októberben kerültünk. Amitől addig féltem, hogy szembe kell állnom vele, az ott meg is történt, ott egyből mellé állítottak. Féltem, hogy nem ítélik el, hogy megkeres, hogy utánam jön. Ha pedig elítélik és kiengedik, megbosszulja.

Mi történt a bíróságon?

Nagyon érdekes volt. Azt hinné az ember, hogy az áldozatok mellett áll a bíróság – de a bíróság is csak bíróság – ők is csak a tényekre tudnak alapozni. Elmondta a vádlott, lehet, hogy így történt, de alkohol befolyásoltsága alatt állt és nem emlékszik semmire. A bíróság pedig megkérdezte, honnan tudtam, hogy meg akart erőszakolni, és nem csak bunyózni akart? Ez olyan naiv kérdés volt, hogy már én éreztem magam hülyének, azt éreztem, hogy majdnem én tehettem róla. Végül egy év börtönt kapott, tehát semmit. Közben hallottam, hogy több ilyen eset is volt.

Neked hogyan sikerült feldolgozni?

Végig azt hittem, hogy túl vagyok rajta, hogy én milyen bátor vagyok, elmentem a rendőrségre, elintéztem. De nem. Utána, amikor mentem az utcán sokat gondolkodtam, hogy hova álljak, amikor várok, megijedtem, ha valaki elkezdett futni mellettem.

Milyen a helyzet ma?

Máig bennem van, például nem merek elmenni futni egyedül. Viszont amikor a gyermekeimmel mentem – megyek – valahova, akkor sosincs gond, mert olyan erő lesz bennem, hogy miattuk bármire képes vagyok. De mindenképpen óvatosabb vagyok, már elhiszem, hogy megtörténhet. Ha az ember élni akar tovább, akkor menni kell. Félelemben nem lehet élni – akkor nem fogsz élni, akkor bezárkózol.

További cikkek
Top