Szubjektív
2013. 06. 13. - Genge

“Jimmy Morrison rám kopogott az ajtón, hogy ő szerelmes belém” – Interjú egy nem mindennapi nővel

Nem is tudom pontosan, talán hét, nyolc, vagy legfeljebb kilenc éve történt, hogy új szomszédot kaptunk. Egy idősebb hölgy költözött mellénk, aki a rengeteg holmin kívül csak egy macskát hozott magával. Első beszélgetésünkkor fény derült arra,  hogy nem egy vidéki „öreglánnyal” van dolgom. Egyesült Államok, Hawaii, Mexikóváros, Ghána. Csak néhány hely, ahol Hormel Éva (Éva néni) élete során megfordult. A modellkarrier és Los Angeles krémje mellett Jim Morrison, a The Doors legendás frontembere is helyet kapott élettörténetében. Ott volt a hippi eszme születésekor és hanyatlásakor egyaránt. Most mégis itt él a szomszédságomban, Szárligeten, egy gyönyörű ház és a hozzá tartozó kert birtokosaként pulijával, Vitézzel, és tekintélyt parancsoló macskájával, Samuval. Évek óta hallgatom történeteit, amikből soha nem fogy ki, azonban ez az interjú is tudott még meglepetést okozni. Kérdeznem sem kell, és már bele is kezd a mesélésbe…

Én nagyon réges-réges-réges-réges régen születtem, Miskolcon, a háború alatt. Apám  még a fronton volt, mikor megszülettem, mivel amikor hazaengedték egyszer, gyorsan  ügyeskedett is egy kölyköt. Na, elég az hozzá, hogy oda jártam elemi iskolába és a gimnáziumot is ott kezdtem, de egy eléggé furcsa tanári kart kaptam, maradjunk ennyiben. Nagyon szemet szúrtam nekik, nem szerettek. Azt mondta a magyartanárom, hogy  bárhogy tudom az anyagot, kettesnél jobb belőlem ott, abban az iskolában, nem lesz, de  úgy általában, mivel ő volt az osztályfőnököm is. Anyám erre kivett abból a suliból és elküldött Sárospatakra, ami a világ legjobb húzása volt. Igaz, hogy az oda vezető utat végigsírtam, zokogtam, hogy csak túl akartok rajtam adni, meg izé. Odaértem, az első két hét még bőgés, de utána imádtam. Az a négy év fantasztikus volt. Az egy nagyon jó iskola volt akkor is, régi tanárokkal, szóval tényleg klassz volt. Onnan, miután elég sikeresen érettségiztem, szinte automatikus volt, hogy fölvettek a jogi egyetemre, úgyhogy oda  beadtam a kérvényemet és ott leledzettem három évig.

Vitéz és a nappali

DE, jött a politikai gazdaságtan, és megvágtak. Én ott tudtam, hogy azt a könyvet soha el nem tudom majd olvasni. Utáltam! Úgyhogy elkezdtem dolgozni a tévénél. Bejártam este, negatív vágó asszisztens voltam, hát a legalja mindennek. A pincében, az alagsorban volt a tévé technikai részlege, én nyitottam ki néha reggel 4 órakor, és jaj, borzalmas volt. Az öreg portásnak mindig az ölében kellett bevinnie, mert amikor felkattintottuk a villanyt hajnalban, ezrével rohantak a svábbogarak a szélrózsa minden irányába, és oda én le nem lépek, ahol ezek futkároznak! Úgyhogy az öreg addig tartott az ölében, amíg ki nem tisztult a terep. Ebből adódóan ismertem meg az akkori vőlegényemet, mondjuk előtte volt egy- kettő, de a történetnek ebbe a részébe tartozik, hogy ő camera man volt a tévénél. Nagy Jocónak hívták, egy nagyon jó fej és értelmes pasi volt. Akkortájt jött be az első amerikai  produkció Magyarországra, ez olyan ’67 végén volt. Csináltak egy filmet, nem is travel log, nem is ilyen utazó, de mindegy is. A rendező, aki bejött megcsinálni a filmet (Feri) lett aztán a későbbi férjem. Ő kiválasztotta a vőlegényemet camera man-nak, aztán így fonódtak a sors ujjai össze. Hosszú ideig tartott, amíg itt voltak, hónapokig, és jó barátok lettünk a Ferivel. Na, elég az hozzá, hogy akkoriban jött látogatóba a nagybácsim Amerikából. Akkor kezdtem el szívni a rohadt cigarettát, hozta a gyönyörűséges Pall Mall Goldot, mindent, annyira szép volt. Magyar cigi akkor volt a Munkás meg valami Fecske. Elég az hozzá, hogy mondtam, hogy én ki fogok menni nagybácsikámhoz és ott fogok vele élni, itthagyom ezt a nyamvadt országot. Nagyon vágytam ki, és vágytam el a suliból is, kellett valami kifogás, hogy hogy fogok én innen lelécelni (nevet). Kérdezte erre Feri, hogy tudok-e angolul jól. Mondtam, hogy nem, csak ami a gimiben rámaragadt, de nem nagyon. “Márpedig angol nyelv nélkül két dolog lehetsz, takarítónő, vagy kurva. Ezek közül nem vagy kiképezve egyikre sem, úgyhogy légy szíves, térj észhez.” Aztán mondta, hogy van egy jó ötlete, menjek hozzá feleségül, és én segítek neki filmet vágni, meg úgy általában filmet csinálni, négy évig együtt leszünk, és majd megint megkérdez, amikor amerikai állampolgár leszek, hogy akarok e vele lenni, és akkor eldöntjük, hogy mi lesz. Nagyon jó ötletnek tartottam, így kimentem vele Los Angelesbe, ahol nagyon sokat dolgoztam neki, mellesleg fizetés nélkül (nevet).

Körülbelül egy évre rá jött ez a nagy utazási lehetőség, hogy menjünk. A BBC adott pénzt, hogy menjünk Afrikába és csináljunk hét filmet, 14 diafilmet, fotókat. Elég az hozzá, hogy egy csodálatos alkalom volt, hat hónapot töltöttünk Afrikában. Amikor befejeztük a forgatást, maszek alapon még utazgattunk. Tulajdonképpen Elefántcsontparton kezdtük, aztán mentünk Ghánába, itt csináltunk három vagy négy filmet, aztán átmentünk Afrika keleti részébe, mivel addig a nyugatiban voltunk. Kenya, Tanzánia, Zanzibár… itt csináltuk a többi filmet. Amikor befejeztük, elmentünk Libanonba, meg Egyiptomba és… a jó isten sem emlékszik már mindegyikre. Aztán elmentünk Európába, Rómába egy kicsit, Ausztriába egy kicsit. Ekkor hazajöttem, a férjem ment Amerikába. Akkor én itthon egy hónapot maradtam, utána visszamentem, addigra a Feri kivett egy irodát, hogy ott vághassuk a filmeket. Abban az épületben, ahol mi dolgoztunk, ott volt a The Doors-nak az  irodája, a filmes vágó irodája, meg a menedzserük irodája. Ők menedzselték a Crossby,  Stills, Nash and Young-ot, meg egy csomó színészt is; Angelina Jolie apukáját, hogy hívják… John Voight-ot is. Így ismerkedtem meg ezekkel a srácokkal, nagyon jó haverom volt mindegyik, később is találkoztunk a Nash-el, ő is odaköltözött Hawaii-ra és a szomszédunk volt. Elég az hozzá, hogy a négy év eltelt, a filmeket megvágtuk, Feri összeismerkedett Frank Sinatra egyik barátjával, és úgy döntöttek, hogy kinyitnak egy filmstúdiót Mexico City-ben. Ekkor kérdezte meg Feri, hogy megyek-e vele. Én azt mondtam, hogy nem, inkább maradnék.

Szuvenírek Afrikából

Amikor elment, akkor a Jimmy Morrison, aki nekem mindig is jó barátom volt, és nem szerelmem, tényleg, kilenckor este rám kopogott az ajtón, hogy ő szerelmes belém – szerintem nem volt az, mindenesetre jó szöveg volt. Így ott lakott három hónapon keresztül nálam, de utána nézeteltérésünk lett valami miatt, és kiköltözött. Mérgében elment Párizsba, majd ott meg is halt. Szóval ennyi. (Jim Morrison “A Feast of Friends”  című életrajzi könyvéből itt az Éváról szóló rész). Na, hát én tovább dolgoztam a filmiparban, modellkedtem is, vágtam a filmeket, szereplőválogatásokat csináltam, meg kameraasszisztens voltam, mindent csináltam, buli volt. Kellett pénzt keresni, Hollywoodban éltem. Elég az hozzá, hogy az egyik barátnőm, egy bizonyos Thomas Hormel-el járt volna, de nem jött ki a személyiségük, így azt mondta nekem, hogy meg kell ismernem ezt a pasit, olyan jó fej. Így ismertem meg a férjemet, aki az elején egyáltalán nem tetszett. Egy évig kerülgetett, majd egy véletlen folytán összejöttünk és akkor elkezdtünk járni. Egyszer elmentünk meglátogatni az öccsét Hawaii-ra. Addig soha éltünkben nem volt ott egyikünk sem, a Kauai szigeteken, és teljesen megőrültünk. Csodálatos volt, ezért eldöntöttük, hogy oda költözünk. Vagyis nem, eleinte csak vettünk egy házat, hogy majd lejárunk oda Los Angelesből vakációzni. Egy hónap sem telt el és  hagytuk a házat LA-ben, hogy időnként meglátogatjuk majd, de beköltöztünk Hawaii-ra. Ekkor már tíz éve voltam az Államokban. Életem következő szakaszában a férjemmel tulajdonképpen nem dolgoztunk 10 éven keresztül. Utaztunk sokat, Afrikában házasodtunk meg.

Honnan volt ennyi pénzük?

A férjem egyike volt a leggazdagabb embereknek Amerikában. Élelmiszergyárai vannak. Az első és a második világháborúban is ők biztosították az amerikai hadsereg ellátását. Iszonyatos mennyiségű pénzük volt. De ez a 10 év elmúlt. Munka nélkül, állandóan együtt, 24 órát egy nap, hát az, egy kis szigeten, a tengerparton… elég sok. Tehát elváltunk. Átéltem teljesen egyedül egy óriási hurrikánt, 4-es fokozatút, (ami nagyon nagy), ez volt az Iva. Mivel az én nevem Hawaii-ul Iva, (nevet) rengeteg telefont kaptam mindenkitől, hogy hogy s mint. Hát az szédületes volt, annál jobban még életemben nem féltem. Tudom, hogy milyen az, ahogy egy állat fél, mert én úgy féltem. Amikor a szomszéd ház mestergerendája befúródott a falon, és megállt a szoba közepén, mint a vajban a fogpiszkáló, azért az egy komoly élmény volt. Láttam, hogy szállnak el előttem a ház darabjai. Nekem nagy mázlim volt, mivel lapos teteje volt a házamnak. Ezen építettem én egy kilátót, hogy körbelássam a szigetet. Na, ezt le is vitte az első tíz percben a szél, tehát teljesen felesleges volt. Szédületes volt, a körülöttem lévő házak fecnikben voltak.

Akkor gondolkoztam azon, hogy itt vagyok, egyedül élek a szigeten, társaság az nincsen, így úgy döntöttem, hogy elkezdem a sulit Los Angelesben. Vissza kellett térnem teljesen az alapokhoz, mivel 15 év után ugye az ember elveszíti teljesen a diplomát, ha nincsen befejezve, tehát a jogi az elment. Sikerült bekerülnöm a UCLA-re, ott végeztem a bachelort  és a masters-t pszichológiából. A PhD-t nem akartam már megcsinálni, mert ahhoz, már  öreg voltam, majdnem 50 éves – de sose késő. Ezután dolgoztam bűnöző gyerekeknek kialakított half-way ház elnevezésű helyeken, ahol egy családot alkot hat, nyolc, tíz ilyen tinédzser gyerek és két felnőtt, ahol az egyik általában tanár. Ide jártam kétszer egy héten, nekem volt öt házam, amit bejártam. Kemény meló volt. Akkor kezdett jönni a honvágy. Vettem egy kis lakást Pesten, ezzel kezdődött. Majd vettem egy kis tanyát vidéken, így kezdtem hazahúzódni. Ez meg is történt, 14 éve itthon lakom.

Térjünk vissza kicsit a történet elejére. Amikor kiment, milyen volt egy teljesen  más világba csöppenni? Hogyan tudott alkalmazkodni?

Én eléggé kilógtam a pesti életből. Sok embert megbotránkoztattam, mert olyan voltam, amilyen. Ezért is akartam elmenni, olyan sokat pletykáltak, olyan történetek keringtek már akkor rólam… Ez egy kis, zárt közösség volt, elegem lett. Amikor kimentem, eleinte, az első hat hónapban eléggé nehéz volt. Nem beszéltem jól a nyelvet és akkor a férjemnek  még magyar társasága volt, így volt kivel magyarul beszélnem. Az más kérdés, hogy nem akartam, mivel nem kedveltem azokat az embereket. Úgy döntöttem, ha már Amerikában vagyok, akkor úgy akarok élni, mint az amerikaiak, és velük is akarok barátkozni. A magyarokat már itt hagytam egyszer, ott már elég volt. Eléggé rosszindulatú banda volt, tele kis pletykákkal, kis indulatokkal. Úgy, jó magyarosan. A hat hónap után egyszer hazajöttem, bementem a belvárosba és szembe jött egy barátom, Joe: „Na, mi van Stiga? Csak nem, nem sikerült, visszajöttél?”. Mondom, dehogynem, csak hazajöttem látogatóba. Akkor tudatosult bennem, hogy “a-a, én ide vissza nem jövök”.

Amikor visszatértünk Afrikából, és bekerültünk egy új közösségbe, akkor váltottunk mind a ketten. Nem mondhatnám, hogy hippik voltunk, de akkor az egész ország változott. A fiatalok elhitték, hogy változtatni tudnak, meg tudják váltani a világot. Ez volt ’69-ben. Nem szabadott megbízni a harminc éven felüliekben, ez volt a jelszó. (Felsóhajt) A, Istenem, micsoda szelek fújtak! Szédületes és szép volt! Mindenki ilyen csodálatos népies, meg fantasztikus ruhákban járt. Hímzésekben, fátylakban, rengeteg ezüst ékszer, gyönyörű volt. Megbolondította az embert, szédület volt. A szabadságnak a szele. Az 50-es évekből  annyit változott a 60-as évek, hogy ők sem hitték el. Jött Timothy Leary, ő volt az, aki behozta az LSD-t ebbe az egész kultúrába. Amikor az ember elkezdte ezeket a  tudatmosósító drogokat – mert megkóstolta mindegyiket – egészen más színben látta a világot. Én mai napig azt mondom, hogy az, hogy én most nyugodtan és boldogan tudok itt ülni magányomban, hogy megtaláltam a core-t, a közepemet, megtaláltam a lelki békémet, ennek köszönhető. Nincsenek anyagi vágyaim, szorongásaim, ilyen hülyeségek. Letisztultam.

Hippik

Hogyan jött a modellkedés?

Úgy, hogy meglehetősen csinos és szép lány voltam. Egyszer, amikor a férjemmel sétáltam a Rodeo Drive-on, leszólított engem egy fotós, hogy lenne-e kedvem. Csinált egy csomó képet és elvitte az Elite modellügynökséghez, ami az egyik legjobb volt Hollywoodban. Ők voltak az ügynökeim, elég sok munkát kaptam tőlük. Mivel nem voltam  elég magas ahhoz, hogy runway, tehát hogy bemutató-modell legyek, így fotómodellként dolgoztam. Viszont kicsit, ha nem is kinézetben, inkább valahogy stílusban hasonlítottam Audrey Hepburn-re és ezért kaptam nagyon sok munkát. Ékszer, make-up, szőrme, meg ilyen munkákat. A stílusomat szerették.

A már említetteken kívül milyen híres embereket ismert, kikkel volt jóban?

Sokat ismertem, kevéssel voltam olyan jóban, mint Jimmy-vel. De például Taj Mahal-t, őt nagyon szerettem! Szomszédom is volt Kauai-n. Mick Jagerrel táncoltam egy partin.  Nagyon-nagyon vékony kis fiatal emberke volt, a pályája elején, de nagyszerűen táncolt. Mindig arról kérdezett, hogy milyen volt a Jimmy, mert neki ő volt a példaképe. Ami érdekes, merthogy Jimmy-nek meg Taj Mahal! Minden lemezét rongyosra hallgatta, annyira szerette ezt a soul zenét. Színészeket jó csomót ismertem, Richard Burtont és  Elizabeth Taylort a férjemen keresztül, ők is Kauai-n laktak. Egy ideig nálam lakott Charlotte Rampling, aki egy nagy angol színésznő, idősebb korosztály, de egyike a  legnagyobbaknak Angliában. Hollywoodban csinált filmet és nálam lakott egy hónapon keresztül, én pedig meglátogattam őt Londonban. Kedves barátném volt. Peter Fonda, Jane Fonda testvére, és Dennis Hopper szintén sokáig egy társaságba járt velünk. Joni  Mitchell a férjével járt hozzánk sokat, ő is jó barátnőm lett. Ezen kívül jártam egy akkori Marlboro Man-nel. Hollywoodban ezek a Marlboro Man-ek ki voltak óriásplakátolva végig a Sunset Boulevard mentén. Történetesen pont a hegyen laktunk, közel a Hollywood sign-hoz, és ha kihajoltam az erkélyünkről, ott volt ez a csodálatos férfi, két méter, szőke, göndör haj, szőke bajusz, gondolhatod. Addig kacérkodtam vele, amíg összejöttünk, de nem volt egy hosszú életű dolog.

Legemlékezetesebb pillanat?

Úgy, ahogy volt, nagyszerű volt. Nem tudok kiemelkedőt mondani. Az egész életem, ha mondhatom, hiszen én százzal élem az életet. Amikor elmentem mondjuk a Rolling Stones koncertre, vagy a Beatles koncertre, vagy a Doors koncertre. Ezek nagyszerű pillanatok voltak természetesen. Vagy amikor megkaptam a diplomámat… de ezek mind személyes élmények. Akkoriban formálódott a világ, Los Angeles a központja volt ennek a változásnak. Voltak ezek a renaissance fair-ek, ahol az emberek gyönyörűen, reneszánsz ruhákba öltöztek, ezek hippik voltak. Szerették a szépet, ott lógtak mezítláb, hosszú ruhákban, lantokat pengetve, mint a középkorban. Nagyszerű volt. Woodstockban nem voltam, akkor voltam Afrikában, de akkor volt ez a robbanás. Mintha egy más világba érkeztünk volna vissza. Mexikóvárosban is eltöltöttem néhány hónapot, még az első férjemmel. Megismertem sok helyi és nagyon érdekes embert. Színészeket, tévéseket. Nekem Mexikó maga a mennyország, annyira szeretem a művészetét. Az ősrégi indiántól a maiig, akik a falvakban csinálják a szédületes dolgaikat.

Miért döntött úgy, hogy hazajön?

Ott voltam akkor, amikor az emberi tudat megnyílt, és akkor is, amikor bezárult. A 80-as, 90-es évek alatt már az emberek a pénzre hajtottak, elfelejtették az idealizmusokat. Azok az emberek, akik annak idején szabad szelleműek voltak, nagy vállalatok élére kerültek és a kapzsiság, az idegesség… akkor jött be az a fogalom, a yuppy. Yuppy, azaz young professional. Tehát a kis bankárfiú, a kis politikus, BMW-vel járó kis senkiháziak, akiket én nagyon utáltam már, hiszen én nem ez az ember vagyok, ezeket én nem bírom elviselni. Ilyenné változott Amerika, ez is közrejátszott abban, hogy el akartam onnan jönni. Az igézete annak, hogy Magyarországon változnak a dolgok, az igézete annak, hogy minden jobb lesz… az ember el akarta hinni, hogy így lesz. Kint már nem volt kellemes. A kaliforniai take it easy életstílus felgyorsult és rideg lett. Akkoriban volt az, hogy majdnem minden bankba betörtek, és a barátaim legtöbbje állt már revolvercső előtt. Nem akartam, hogy ez velem is megtörténjen, egyszerűen elég volt. Mint ahogy elég lenne Magyarországból is most már, de innen nincs hova mennem. Vissza nem mehet az ember soha, Hawaii-ra sem. Úgy szép az, ahogy volt, nem akarom érezni, hogy mi mindent felejtettem el. Nem bántam meg semmit, meg vagyok elégedve az életemmel, építgetem a kellemes öregkoromat.

Ezúton is szeretném megköszönni Évának, hogy a rendelkezésemre állt és  sajnálom, hogy csak ennyi fért bele. Ez az online felület édes kevés ahhoz, hogy minden történetet megosszak veletek, de talán annyira elég, hogy betekintést nyerjetek egy nem mindennapi ember, nem mindennapi életébe.

További cikkek
Top