Szubjektív
2016. 12. 18. - Boglárka Kiss

Játsszunk!? – avagy az emberi játszmákról

Ha játszmákra gondolunk, egyből valamiféle küzdelem jut eszünkbe, ami lehet például egy sportesemény. Egy olyan képet látunk magunk előtt, amikor emberek, vagy csapatok különböző helyzetekben versengenek egymással azért, hogy elérjék a céljukat, vagy azt a bizonyos hőn áhított jutalmat. Közben, hogy előnyhöz jussanak, nem sajnálják, ha mások emiatt hátrányba kerülnek. Azonban cikkemben nem az efféle versenyhelyzetekről lesz szó, hanem a személyes, emberi játszmákról.

Ezeknek a játszmáknak egy része (a kisebb) csak spontán, egyszerű időtöltés, azonban a nagyobb részben sokkal mélyebb indíttatásai vannak, általában az olyan érzelmeket pótolja, amelyek fontosak egy kapcsolatban az emberek számára, akár baráti viszonyról beszélünk, akár párkapcsolatról. Ilyen érzelem lehet a bizalom, az őszinteség, azonban egy biztos, hogy ezek csak az intimitást pótolják, helyettesítik.

Mondhatjuk azt, hogy mindenki részt vett már ilyen játszmában, hiszen akarva-akaratlanul, de megkerülhetetlenek, ha emberi kapcsolataink vannak, egyik alapfeltétele, hogy legalább két ember kommunikáljon egymással. Egy-egy ilyen alkalomnak változhat az erőssége (lehet gyengébb, vagy erősebb), de a gyakorisága is, hiszen akár minden nap lehet alkalmunk arra, hogy egyben részt vegyünk, hiszen tőlünk függetlenül, bele is kényszeríthetnek minket ezekbe a helyzetekbe. Működésüket hasonlíthatjuk egy forgatókönyvhöz: egyikünk mond valamit, mire mi erre válaszolunk a már megszokott módon, tehát előre lehet tudni, hogy mi lesz a mondataink vége, és hogy ezeket a másik fél részéről mi követi majd.

Hogyan alakulnak ki? Ilyenkor gondoljunk csak arra, amikor egy fárasztó nap után hazamegyünk, leülünk az ágyunk szélére és csak bámulunk előre, mire megjelenik a tesónk/a párunk/a lakótársunk, és megkérdezi, hogy „Miért van rossz kedved?”. Ez úgymond egy indikátor, egy csali, amire ráharapunk, és már kezdetét is vette a játszma, mivel ez egy olyan pont lehet számunkra, amire érzékenyebbek lehetünk. Azonban nem csak ez az egy mondat van, hanem mindenkinél más-más váltja ki, például: Valami baj van?, Melyiket válasszam?, Ha te nem lennél!, Ennek is te vagy az oka!, stb. „Lenne kedved valamihez?” – esetében valójában nem is kérdést tesznek fel irányunkba, hanem kijelentik, hogy nekik mihez volna kedvük. Ha a kérdésre szó szerint válaszolunk, akkor a lenne esetében a fél vágyai teljesülhetnek, azonban, ha nemmel válaszolunk, akkor partnerünk gondolatai nem teljesülnek be. Ilyenkor a fél rejtetten, burkoltan beszél az elképzeléseiről, arról, hogy mit is szeretne valójában. Mivel kiskorunkban megtanuljuk, hogy mely érzésekről szabad beszélni nyíltan és melyekről nem, ezért ezekkel a játszmákkal próbáljuk meg tudatni a másikkal, hogy annak ellenére, hogy nem beszélünk róla, azért bennünk élnek.

Ha valaki játszmázni szeretne velünk, azt könnyen felismerhetjük, hiszen többféle ismertetőjele van, tehát nem biztos, hogy minden esetben csak egyféle tüneteket mutató féllel találkozunk. Több típusról beszélhetünk.

Az első az, akinek a viselkedése feltűnő, külseje is kirívó, sokszor fizikai erőszakkal fenyegetőzik, de nem csak mondja, hanem hajlamos tettlegességig elmenni, és sokszor emlegeti fel, hogy ő volt már rá példa. Könnyen dühbe gurul, saját maga áll a középpontban, hatalommániás, utasítgató, megfélemlítő jellem.

A második az, aki folyton kérdezősködik, tehát vallat. Sok kérdésével már bosszant minket, mindig, mindent tudni akar. Megkérdőjelezi mások tetteit, kritizál, mindig a hibákat keresi, és amikor csak teheti, mindig felemlegeti a legapróbb kis ballépést is. Ezáltal rosszindulatúak, a hatalmukat rosszul használják fel. Ők is a figyelemre vágynak, ahogy a „megfélemlítők” is. Magyarázkodni nekik felesleges, hiszen csak energiát pazarol az ember, ha beleállunk egy ilyesfajta játszmába.

A következő típusú az, akitől soha nem kapunk valódi választ, aki titkolózik előttünk, tehát zárkózott. Olyannak mutatja magát, aki rejtélyes és nehéz megközelíteni, ami részben igaz is, hiszen saját félelmeit és gondolatait nem hozza felszínre, úgy érzi, hogy valami hiányzik az életéből. Folyamatosan agyal, gondolkodik és elemzi a körülötte lévő dolgokat, azonban amíg ezt teszi, elszaladnak mellette a lehetőségek.

Végül, de nem utolsó sorban pedig az utolsó, aki folyton aggodalmaskodik, mindig passzív és negatív, kifogásokat keres. Sok mindenről lemond azért, hogy mások kapják meg az ő lehetőségét, mintha a jószívűség vezérelné, azonban ez nem teljesen így van, mivel őt a kínok, a gyötrődés élteti. Egy olyan embernek állítja be magát, aki folyton csak ad, azonban olyan dolgokba üti az orrát, amihez semmi köze, de ha ezt szóvá teszik neki, akkor megsértődik. Szereti hangoztatni, hogy kihasználták, megbántották, mikor lehet, hogy ő az oka annak, hogy így érzi magát. Folyamatosan a problémáit sorolja, amivel bűntudatot, együttérzést szeretne kiváltani belőlünk, tehát sajnáltatja magát.

A világon mindenki játszik játszmákat, azonban nem mindegy, hogy milyen típusú játszmázóval kerülünk össze, hiszen minden esetben másképp kell reagálnunk, ha pedig nem a megfelelő módon tesszük ezt, addig provokálhatnak minket, amíg teljesen leszívják az energiáinkat. Minden konfliktus, vagy beszélgetés, ahol előre tudjuk a végszót, felfogható játszmának. Ezeket minél hamarabb fel kell ismernünk, hogy még az elején leállíthassuk őket. Azzal, ha odafigyelünk egymásra, és segítünk a másiknak észrevenni, hogy már megint elkezdtünk játszani, akkor könnyedén megszakíthatjuk. Próbáljuk meg számukat a minimumra redukálni, hogy ne hajszoljuk magunkat fáradtságba és kimerültségbe. Ezek után újra jöhet az őszinte beszélgetés, újra tudunk bízni a másikban, így egy kiegyensúlyozottabb kapcsolat jöhet létre ismét.

További cikkek
Top