Kultúra
2013. 02. 21. - Taylor

Hitchcock

Alfred Joseph Hitchcock kétségtelenül Hollywood, de lehet, hogy az egész filmtörténet egyik legjelentősebb rendezője. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy halála után 33 évvel film készül életéről és munkásságáról. A hazai mozikban február 7-én bemutatott Hitchcock-ban a „suspense” mesterét Anthony Hopkins alakítja, rendező feleségét és egyben jobb kezét Alma Reville-t pedig Helen Mirren személyesíti meg. A fikciót és életrajzi elemeket ötvöző filmben a klasszikussá vált Psycho forgatása mellett betekintést nyerhetünk a direktorzseni házasságába és elméjének sötétebb mélységeibe is. Férfitársaim számára jó hír, hogy Scarlet Johanson is feltűnik a vásznon.

1944 tavasz. Ed Gain és bátyja Henry egy bozóttüzet oltanak, amely veszélyesen köze került farmjukhoz. Henry megpróbálja meggyőzni öccsét, hogy szakadjon el az anyjuktól, ne hagyja, hogy a hozzá fűződő beteges köteléke tönkretegye életét. A következő pillanatban ásó csattan Henry tarkóján, aki ájultan esik össze. A kamera pár fokot jobbra fordul és máris az Anthony Hopkins által megszemélyesített Alfred Hitchcock-ot láthatjuk makulátlan öltönyben, ahogy egy csésze forró kávét szürcsölget. Illedelmese köszönti a közönséget, ezután egy angolosan modoros monológban majdhogynem hálát mond a hiszékeny hatóságoknak, akik elhitték Ed hihetetlen sztoriját bátyja haláláról és így véghezvihette azokat a további szörnyűségeket, amelyek híressé tették. És amelyek nem utolsó sorban Hitchcock korszakos klasszikusát, az 1960-as Psycho-t is ihlették.

Ezután a kis prológus után indul be a sztori. Hitchcock még nagyban híres kémdrámája az Észak Északnyugat sikereiben fürdőzhetne, helyette azonban máris újabb projektje témáján agitál. Hollywood legjobb írói jobbról is balról is forgatókönyvekkel bombázzák, azonban neki mégis Robert Bloch ponyváján, a Psycho-n akad meg a szeme. Nem nehéz elképzelni, hogy miért fogadták értetlenül a választást a rendező ismerősei és a stúdiók. A már említett Ed Gainről mintázott Norman Bates, az anyja ruháiban flangáló konyhakéses ámokfutó alakja elsőre nem az a tipikus blockbuster alapanyag. Ezzel el is érkeztünk a film egyik fő konfliktusához, a Hitchcock kontra mindenki más meccshez. A víziója által vezetett rendező azok után sem mond le tervéről, hogy a stúdió megtagadja tőle a támogatást filmje elkészítéséhez. Jelzálogot vesz fel a házára és saját pénzéből finanszírozza a viszonylag alacsony költségvetésűnek számító, ám még így is nagyjából 800 000 dollárba kerülő Psycho-t. Innen kelet-európából kevéssé tudjuk átérezni a Hitchcock házaspár ebből adódó „anyagi gondjait” és hihetetlen áldozatvállalását, például mikor elhűlve konstatálják, hogy mostantól csak heti egyszer hívhatnak kertészt a hatalmas villájuk még hatalmasabb kertjébe. Valószínűleg a falevelekkel teli luxusmedence látványa sem csal könnyeket senki szemébe, de nem is ez a lényeg.

A film egyértelműen legérdekesebb eleme a rendező és felesége közötti viszony ábrázolása. Bennfentesek és Hitchcock fanok számára már régóta ismert tény, hogy a legendás filmes hitvesének nem kis szerepe volt az egyes kasszasikerek elkészítésében. Alma Reville maga is a filmszakmában volt, forgatókönyvírói, szerkesztői és rendező asszisztensi munkakörökben tevékenykedett és bár voltak más projektjei is, leginkább férje munkáit istápolta. Rendkívül jó érzéke volt párbeszédek írásához, átírásához, a forgatókönyvek inkonzisztens elemeinek kiszűréséhez. Hitchcock a vágás során is gyakran az ő meglátásai, tanácsai szerint korrigált. A Psycho vutómunkálatai során például Alma volt az, aki a híres zuhanyzós-gyilkosság jelenet után észrevette, hogy a Marion Crane-t játszó Janet Leigh nyel egyet, miután a karakterét az Anthony Perkins által megszemélyesített Norman Bates előzőleg halálra késelte. Szintén az ő tanácsára került zene a már említett zuhanyzós jelenet alá, amely így utólag szinte elképzelhetetlen lenne Bernard Herrmann disszonánsan sikoltozó hegedűvonásai nélkül, de legalábbis fele ilyen hatásos.

Üdvözlendő, hogy a film elfogadja Alma Reville érdemeit, azonban sajnos átesik ezzel a ló túlsó oldalára. A néző úgy érezheti, hogy ő volt az igazi géniusz, az agy a filmek mögött, ö végezte a munka oroszlánrészét. Hitchcock pedig csak mint egy óriásira nőtt csecsemő bámulja otthon a Looney Tunes-t amíg az asszony a forgatáson hajtja a dollárt. Bármennyire is ezt sugallja a film, egész bizonyosak lehetünk benne, hogy ez azért nem így volt. Az azonban tuti, hogy még ha a „minden nagy férfi mögött áll egy nő” népbölcsességet nem is fogadjuk el kategorikusan igaznak, Hitchcock esetében biztosan ez volt a helyzet.

Az örömbe azért üröm is vegyül. A filmben MR. és Mrs. Hitchcock házassága egy kisebbfajta hullámvölgybe érkezik. Amíg a rendező a forgatáson fura flörtökbe bonyolódik az aktuális szőke főhősnőjével, Janet Leigh-el (Scarlet Johanson), addig felesége egy nevetségesen idillikus tengerparti ház teraszán közös forgatókönyv írás ürügyén keveredik kétes és kényes helyzetbe Whitfield Cook íróval (Danny Huston). A végére természetesen minden rakoncátlan szál elvarratik és – Hollywood-i mozihoz illően – újra egymásra találnak és boldogan élnek és filmeznek tovább amíg meg nem halnak.

Hitchcock az utóbbi időben újra bekerült a köztudatba, valószínűleg annak is köszönhető ez, hogy a másik mesterműveként emlegetet film, a Vertigo letaszította Orson Welles 50 éve regnáló Citizen Kane-jét a The British Film Institute’s Sight and Sound magazine „minden idők legjobb filmjei” listájának tetejéről. Az utóbbi évben mindenesetre egy másik Hitchcock-al foglalkozó film is megjelent, amely kimondottan a feleségére helyezi a hangsúlyt, ahogy ezt a címe is mutatja: The Girl. A brit rendezőlegenda karrierjének iróniája – mint sok más nagy művészé is – az, hogy kortársai nem igazán értékelték. No nem mintha megélhetési gondjai lettek volna, de a legnagyobb filmrendezőnek járó megtiszteltetést, a legjobb rendezésért járó Oscra-t soha nem sikerült elnyernie, noha öt alkalommal jelölték rá. A már említett Vertigo, amelyet az utókor Hitchcock mesterművének tekint meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült a kortárs kritikusoktól és korábbi filmjeihez képest kevesebb dollárt is hozott a konyhára. Mindent összevetve elmondhatjuk, hogy kijár Hitchcocknak minden elismerés az utókortól és lényegében ez a film sem más. Az már más kérdés, hogy bár vannak szórakoztató és drámai pillanatai, a Hitchcock a legnagyobb jóindulattal is csak egy jó film egy legendás rendező pedig többet érdemelne egy szimplán jó életrajzi filmnél. Anthony Hopkins bár nem élete legjobb formáját hozza, élvezhetően játssza szerepét. Scarlet Johanson nem zavar sok vizet, bár ez valószínűleg inkább a forgatókönyv hibája, mint az övé. A legmeggyőzőbb alakítás Helen Mirrené a zseni felesége szerepében. Ha valakit közelebbről is érdekel Hitchcock élete, és általában a Hollywoodról készült hollywood-i filmekre is fogékony, akkor a filmre mindenképp megéri rászánni azt a másfél órát, azonban ha tényleg igazán jó mozit akarunk, inkább nézzük meg a mester valamelyik saját rendezését.

További cikkek
Top