Közérdekű
2016. 04. 16. - Deni

“Hétköznapi munkák” I. – interjú dr. Bene Krisztiánnal a mentőszolgálatról

 

104,105,107,112. Ezek a számok nap mint nap életeket menthetnek, ha tűz üt ki a házban, vagy ha éppen a villamosmegállóban valaki összeesik mellettünk, ha kirabolnak minket, ha netalántán valami olyan dolog történik, ami miatt segítséget kell hívnunk. Számunkra természetes, ha hívjuk ezeket a számokat, akkor hamar megérkezik a mentő-, tűzoltó-, rendőrkocsi. Látva a kék-pirosan villogó lámpákat biztonságban tudhatjuk magunkat. Mindennap szolgálják és védik a hazájukat, bele se gondolva abba, hogy milyen megterhelő is lehet ez számukra. Van hogy egész nap nincs megállás, folyamatosan szólítja őket a kötelesség, egyik helyszínről mennek a másikra. Dr. Bene Krisztiánnal beszélgettem, visszatekintve a mentőszolgálatos időszakra, hogy milyen is ez a szakma a másik oldalról.

  1. Hogyan ismerkedett meg a mentőszolgálattal, hány éven keresztül dolgozott ott és mikor?

Két korszakban mentőztem. Az első még az orvosi egyetem vége felé volt, az utolsó 2 évben. Akkor lehetőség volt arra, hogy a még nem végzett orvostanhallgatók is ún. mentőtisztként önállóan mentőzhessenek. Nagyon nagy presztízse volt akkor ennek, sokan jelentkeztek és nehéz vizsgák után lehetett csak „kocsira” kerülni. Ott egy ideig – az első 50 eset alatt – még együtt kellett egy másik gyakorlott mentőorvossal, mentőtiszttel menni, ez volt az ún. „szekundálás”. Egyre többet lehetett önállóan is cselekedni. Ha látták, hogy valaki megállja a helyét, akkor láthatott csak el eseteket önállóan egy mentőegységgel, ápoló és gépkocsivezető társaságában.

A második mentős korszakot már gyermekorvosként töltöttem, mintegy 15 évvel ezelőtt. Alapító tagja voltam az azóta is sikeresen működő Szent Márton Gyermekmentő Szolgálatnak, amely gyermekek mentésére specializálódott. Az ún. „Babakocsi” rohammentőn dolgoztam, ami a legmagasabban felszerelt egységek között van a mentők között, és az igazán súlyos, komoly balesetekre, betegségekre, újraélesztésekre vetik be. Az elmúlt 17 évben közel 40 000 gyermeket láttunk el a kis csecsemőktől kezdve a 18 éves fiatalokig bezárólag.

  1. Hogyan tekint vissza erre az időszakra, és miként élte meg azt?

Az orvosegyetem alatti mentőzés nagy kihívás, egyben igazi élmény volt. Annak ellenére, hogy az egyetemen sok gyakorlat volt, itt lehetett igazán mindent „élesben” alkalmazni. Igazi adrenalin termelő közeg volt. Másodpercek alatt kellett jó döntéseket hozni, felhasználva az összes elméleti és gyakorlati anyagot. Itt nem állt az adott esetnél senki mellettünk (persze lehetett segítséget kérni, de ez értelemszerűen időveszteséggel járt), csak az volt, amit valóban meg is tanultunk. Itt lehetett megérezni először az orvosi felelősség súlyát is. Emberek állapota, akár az életük is múlt, múlhatott a felkészültségünkön.

A mentőzés igazi csapatmunka. Az orvos csak egy szereplője annak a közegnek, akik csak közösen tudják jól megoldani a feladatukat. Csak együttműködve lehetett eredményesnek lenni. Rengeteg nagyszerű emberrel, felkészült szakemberrel ismerkedtem meg. Itt éreztem meg először azt is, hogy milyen, amikor valakire úgy lehet számítani, hogy oda sem kell nézni, vakon megbízhatok benne, hogy amit a kezembe ad, az az a gyógyszer, amit kérek. Igazi életre, hosszú évekre szóló kapcsolatok, barátságok alakultak ki.

Nagyon jól megismerhettem az egész egészségügyi rendszer valóságát, nehézségeit is. Lelkileg persze elég nagy teher volt, különösen, amikor nem tudtunk segíteni a bajbajutottakon. Mert sajnos ilyen esetek is voltak. Sok tragédiával, nehéz helyzettel találkoztunk, de persze az esetek többségében tudtunk segíteni.

A gyermekmentőzést már szakorvosként kezdtem el. Addigra már sokéves kórházi tapasztalat állt mögöttem. Ekkor mivel egy rohamkocsin dolgoztunk, mi jelentettük a gyermekmentés legmagasabb fokát. Az eseteknél mindent nekünk kellett megoldani.

  1. Mennyi idő telt el a szakma elsajátítása és az első bevetés között? Mennyi tapasztalattal kellett rendelkeznie, hogy hivatalosan is megkezdhesse a munkásságát?

A mentőtiszti egy külön elméleti és gyakorlati képzés az egyetem 5. évében. Aki sikeresen levizsgázik, az mehet “kocsira”. Ezután még 50 esetben kell részt venni, ahol fokozatosan egyre több feladatot osztanak ki. Utána még egy vizsgát kell teljesíteni, és ha az is sikerül, akkor lehet önállóan dolgozni.

A gyermekmentőzés gyermekorvosi szakvizsgát és intenzív osztályos tapasztalatot igényelt. Természetesen volt speciális képzés is. Ebben az volt a nagyon más, hogy a kórházhoz képest sokkal nehezebb körülmények között, kevesebb diagnosztikával kellett a helyes kórképet felállítani, és a megfelelő kezelést alkalmazni.

  1. Fel tudna idézni olyan esetet, amikor nagy jelentősége volt a lélekjelenlétnek?

Egyszer kihívtak egy 6-7 éves gyerekhez azzal az indokkal, hogy nagyon aluszékony. Ennek sok oka lehet, a legbanálisabbtól kezdve a súlyos idegrendszeri fertőzésekig. Amint kiértünk láttuk, hogy valami nagyon nincsen rendben. Egy elég lepusztult, elhanyagolt lakás volt, egy alig pislákoló izzó világított csak igen halványan. De így is hamar észrevettük, hogy a gyermek el van kábítva. Kiderült, hogy a drogos bátyja fecskendőjét szúrta magába. Már alig vett levegőt, ilyenkor mesterségesen kell lélegeztetni és előtte intubálni. A rossz látási körülményeket még tovább tetőzte, hogy ott volt a megvadult kutyájuk. Így úgy intubáltam szegény gyerkőcöt, hogy közben a kutya végig a bokámat harapdálta, a mentőápoló kevés sikerrel próbálta lerángatni a lábamról. De sikerült megcsinálnunk és sikeresen megmentettük a fiút.  Az ilyenekből is látszik, hogy egészen más körülmények között kell sokszor végigvinni bizonyos dolgokat, mint például egy kórházi osztályon. Rengeteget kell improvizálni és adaptálódni az adott helyzethez.

  1. Akadt olyan nap, amit átlagosnak lehetett tekinteni?

Volt persze sok rutinos nap is. De az ilyenek is jól teltek, mivel egy csapatban dolgoztunk, nagyon jókat lehetett ekkor is beszélgetni, amikor éppen nem esethez kellett kivonulni. Azt pedig megtanultuk, hogy esténként akár 5 percre is érdemes elaludni, mert soha sem lehet tudni, hogy utána lesz-e még ennyire lehetőségünk.

  1. Le tudná írni, hogy hogyan is nézett ki általában egy napja?

A mentőzésre az jellemző, hogy nincsen két egyforma nap. Reggel 7-kor kezdődik és ha szerencsénk van, akkor másnap ekkor be is fejeződik. De ez sokszor nem így volt. Nappal mindig olyan készenlétben kell lenni, hogy az eset címének megkapása után 1 percen belül már el tudjunk indulni kocsival.

Éjjel erre max. 2 perc van. Így nem sok olyan dologba lehetett belekezdeni, amit azonnal nem tudunk abbahagyni. Sok olyan nap volt, amikor egyik eset befejezése után már rögtön jött a következő és órákon keresztül csak egyikből a másikba estünk. Máskor volt lehetőség kicsit visszatérni a „bázisra”, és egy picit kifújni magunkat, vagy bekapni néhány falatot.

  1. Hogyan zajlott egy “mentőakció”? Hányan vannak egy kocsiban? Milyen felszerelést használtak?

A mentőkocsiban mindig van egy vezető, egy ápoló és egy orvos vagy mentőtiszt. A sofőr feladata a lehető leggyorsabban a helyszínre jutni, illetve az első ellátás után a kórházba vinni a beteget. Nagyon jól vezetnek, távolról sem csak száguldásból áll az egész a közhiedelemmel ellentétben. Hiszen a legfontosabb, hogy biztonságban, a többi autóst, gyalogost sem veszélyeztetve jusson el a helyszínre. A vezetésen kívül ők segítenek a hordágy vitelében, valamint az egyes berendezéseket eszközöket rakják össze. Ők is kiválóan tudnak újraéleszteni. A mentőápoló bizonyos esetekben önállóan is mehet könnyebb sérültekhez. Ha orvossal együtt megy, akkor az ő feladata a sebellátás, a gyógyszerelés elkészítése, infúzió összerakása és a diagnosztikus és életmentő műszerek kezelése. Természetesen az újraélesztés elképzelhetetlen nélküle.

A mentőkocsi felszereltsége többfajta lehet. Vannak az orvos nélküli esetkocsik, ezek mennek a könnyebb sérültekhez, a várhatóan egyszerűbb betegekhez. Ha mégsem sikerül ellátni őket, vagy a valóságban sokkal súlyosabb az eset, mint ahogy bejelentették, akkor hívhatnak más mentőkocsit segítségként. A normál esetkocsin orvos, vagy mentőtiszt van. Ezeknek a felszereltsége már jóval szélesebb. Sok gyógyszer, az újraélesztéshez használatos fontosabb műszerek megtalálhatóak rajta. Az ellátás legmagasabb szintjét a rohamkocsik képviselik. Ezekben lélegeztető gép, fejlett monitorizálásra alkalmas berendezések és más speciális gyógyszerek is megtalálhatóak. A rajtuk levő orvos olyan szakorvos, aki az intenzív ellátásban, vagy a mentésben már sokéves tapasztalattal rendelkezik.

  1. Az évnek melyik időszaka volt a legforgalmasabb a mentés szempontjából?

Legforgalmasabbak az ünnepnapok. Legalábbis a gyakorlatban sokszor így alakul. A frontok esetén sok a baleset, van időszak amikor a szívbetegségek okoznak gyakrabban tüneteket. Minden időszaknak megvan a jellemző betegségtípusa. Mivel a mentők a betegségek elég széles spektrumánál segítenek, így mindegyikre fel kell készülni. Külön kategória a tömeges balesetek, pl. ételmérgezés, vagy a közlekedési balesetek. Ilyenkor gyakran több mentőegységnek is kell az adott helyszínre mennie, és együtt ellátni a sérülteket.

  1. Az életben hogyan hasznosította a mentőzésnél szerzett tapasztalatait? Volt már olyan eset, hogy szolgálaton kívül is kellett “mentőznie”?

Számos dolgot nagyon jól lehetet hasznosítani más területeken is. Ilyen például a gyors helyzetfelismerés, a fontos dolgok rangsorolása, jól fejleszti a csapatszellemet, a közös munkát, a kommunikációt. Természetesen számos szakmai ismeretet is nagyon jól meg lehet tanulni, mivel mindegyik eset erős élmény, ezért jól rögzülnek a gyakorlatban is a megtanultak.

  1. Milyen hatással volt a munkája a magánéletére? Egyensúlyban tudta tartani a kettőt?

A gyermekmentőzést már abban a korban vállaltam, amikor saját gyermekeim is voltak. Ezt a fajta munkabeosztást sokszor nem könnyű a családi élettel összeegyeztetni, mert általában 24 órás műszakokban dolgoztunk. Nekem azonban nem ez volt a főállásom. Így egy hónapban csak 4-5 ilyen alkalom volt, ami még az elviselhető kategóriába esett. Ha valaki teljes munkaidőben végez ilyen tevékenységet, annak sokkal nehezebb.

  1. Szokott mesélni ezekről a gyermekeinek, hogy milyen élményeket szerzett ott, vagy inkább kihagyja őket ebből?

Sok történetet meséltem annak idején az ismerőseimnek, a családtagoknak. Rengeteg tanulságot le lehetett vonni, sok izgalmas kaland is történt. De nagyon igaz az a régi megállapítás, hogy minél több ilyen helyzetet él meg valaki, annál jobban örül a csendes ügyeleti napoknak, amikor csak kevés eset van, mert tudjuk, hogy az a legjobb, ha senki nem kerül bajba, senki nem sérül meg.

  1. Lelkileg megterhelő ez a szakma? Észrevette, hogy változtatott ez a személyiségén?

Lelkileg az egyik legnehezebb, hogy az egyik esetből, sokszor sajnos tragédiából, nagyon gyorsan a másikba kerülünk. Lehet, hogy épen sikerült valakit megmenteni, de a következő pillanatban már egy másik tragédiában vagyunk. Nincsen idő, hogy az átéltek ott és akkor feldolgozásra kerüljenek, mert nincsen megállás. Meg kell tudni tanulni azt, hogy gyorsan át tudjunk kapcsolni. Mert minden esetnél csak akkor van esélyünk, hogy ne hibázzunk, hogy jól sikerüljön ellátni, ha tényleg ott vagyunk jelen a teljes valónkkal. Ha még a lényünk egyik része az előzőn mereng, ha kicsit még a múltban ragadunk, akkor nem tudunk teljesen figyelni és ez biztos, hogy előbb vagy utóbb hibákhoz fog vezetni.

Utólag, amikor vége a műszaknak persze nagyon fontos, hogy minden a helyére kerüljön a lelkünkben. Ha ezt nem tesszük meg, akkor nagyon hamar el lehet fásulni.

Lelkileg a legnehezebb az természetesen, ha valakit elveszítünk, ha valaki minden erőfeszítésünk ellenére a kezünk között hal meg. A legerőtpróbálóbb pedig az, amikor ezt a hírt kell elmondani a hozzátartozóknak, a barátoknak. Ehhez tényleg nagy lelki energia szükséges. De pont az ilyen helyzetek átélése formálja a személyiségünket. Így tudunk fokozatosan egyre inkább olyan emberekké válni, akik képesek másoknak szorult helyzetükben valóban segítséget nyújtani, és nem csak fizikai értelemben.

  1. Azóta sok év telt el, mivel foglalkozik ma? Tudna egy kicsit mesélni róla?

Sok minden mást csináltam azóta, a vezetés-szervezés irányába vitt az életem. De mindig megmaradt az egészségügyhöz való kapcsolatom. Amikor gazdasági területen tevékenykedtem, akkor is havonta pár alkalommal – ha nem is mentőztem – de kórházban ügyeltem, így végig megmaradt a betegekkel a közvetlen kapcsolat.

  1. Ha kapna egy vonzó ajánlatot a mentőszolgálattól, élne vele, és visszamenne mentősködni? (Ha nem, miért?)

Mentőzni már valószínűleg nem mennék vissza, elég megterhelő. Kevés alvás, állandóan magas adrenalin szint. Minden tiszteletem azoké, akik csinálják, fiatalkorban kiváló, terepet kell hagyni nekik. Természetesen rengeteg tapasztalt mentős kolléga van, és megértem, hogy nehéz ezt a szép szakmát letenni.

További cikkek
Top