Szubjektív
2013. 11. 08. - Genge

Embertelen emberiség


„Szörnyű becsben tartjuk mi, emberek, a kegyetlenséget, ha ilyen érzelmekkel tiszteljük meg. Pedig nem érdemel egyebet megvetésnél. Mert ami ebben az öldöklésben a legfigyelemreméltóbb, az nem is a szadizmusa, hanem az értelmetlensége. Az emberi élet ádáz ellenségei önnön fajukat, s benne önmagukat pusztítják.”

Talán másokban nem indít el semmit ez a pár sor. Azonban amikor én, Robert Merle, Malevil című könyvében ehhez a ponthoz jutottam, letettem a könyvet és elgondolkoztam. Két gondolatot ad nekünk az író: az egyik egyetemes, míg a másik mára elkopni látszik.  Remélem, a cikk végére mindenkinek világossá válik, hogy melyik-melyik.

Nem kell egy hónapnál messzebb visszamenni a történelemben, hogy példát találjunk arra a brutalitásra, amit a francia író próbál mondani nekünk utópisztikus regényében. Szíria, Egyiptom, a kenyai mészárlás. Nem szeretnék tényekről beszélni, úgyis eleget hallott ezekről mindenki a médiából. Elgondolkoztam. Miért, mi visz arra embereket, hogy embertársaikat pusztítsák, kioltva ezzel egy ugyanolyan életet, mint a sajátjuk? Miben többek ők áldozataiknál és miért hiszik azt, hogy megtehetik a szörnyűségeket? És mi, egyszerű hétköznapi emberek, miért siklunk el ezek felett csupán néhány szemrebbenésre méltatva azt, hogy embertársaink milyen bánásmódban részesülnek? Nem szeretnék túlzottan filozofikus hangnemet megütni ezzel az írással, egyszerűen szavat adnék sötét gondolataimnak.  A brutalitás, az embertelenség és az ezt övező közöny miértjére szeretnék választ találni.

Miért gyilkol az ember?

Bonyolult az emberi természet és tele van kegyetlenséggel. Gyilkolhat valaki elmezavar miatt, dühből, bosszúból. Ezek egyéni „tulajdonságok” amik arra vezetnek valakit, hogy kioltsa embertársa/társai életét. Valahol mélyen minden emberben lappang erőszak, a kérdés az, hogy ez felszínre tör vagy sem. Van, aki hajlamosabb arra, hogy kiszabaduljon belőle a démon. Egyes kutatások szerint ez örökletes, az agresszió, valamint az elmezavarra való hajlamosság. Ezeknél az embereknél gyakorta gyerekkorban történik valami, egy törés, ami miatt elindul az a folyamat, ami később pszichopatává változtatja őket. Ez a kiváltó ok leggyakrabban  molesztálás, kiközösítés, de akár egy szeretett hozzátartó elvesztése is okozhatja a dolgok rossz irányba fordulását. Természetes nincs meg mindenkiben ez a hajlam, és legtöbbünk, ha nem is tud maga mögött száz százalékosan kiegyensúlyozott életet, nem válik belőle tömeggyilkos. Tudjuk, hogy életet kioltani bűn és ráadásul törvénytelen is. Igen, de mi történik, ha engedélyt kapunk a gyilkolásra? Ha tudatja velünk egy felsőbb erő, hogy tetteinknek nem lesz következménye. Ez a felsőbb erő lehet egy ideológia, vallás vagy egyszerűen egy világi felhatalmazás. Ha felhatalmaznak minket rá, hogy elvegyünk emberi életet, ez azt jelenti, hogy el is kell vennünk? Ha egy ideológia nevében hajtjuk végre szörnyű tettünket, akkor mentesít minket a felelősség terhétől? Ha valaki például egy szélsőséges iszlám nevelésben nőtt fel, akkor valószínűleg kérdezés nélkül végrehajtja azt, amit az „ideológiája” kér tőle. Azonban mi van, ha egy olyan emberre kerülne a sor, mint mi? Keresztény erkölcsű, európai államban nőttünk fel, ahol egyértelmű, hogy embert ölni bűn és erkölcstelen. Lelkiismeretünk tisztában van vele, hogy egy emberi élet kioltása mivel jár, így a törvények korlátozása mellett ez sem hagyna nyugodni minket. Mi lenne a helyzet azonban egy háborús környezetben? Ahol nem csak engedélyt, hanem parancsot kapnánk az ölésre? A hazánk nevében, védelmében képesek lennénk embert ölni? Mit váltana ki ez belőlünk? Itt jön képbe ismét az egyén. Lenne aki képtelen lenne rá, lenne aki  megtenné amit kell, majd egy egész életen át kísértené és lenne olyan, aki szemrebbenés nélkül ontana ki életet. Hétköznapi emberek vagyunk, de nem tudhatjuk, mi lakozik bennünk.

Történelmi ismereteinkből tudjuk, hogy egymás öldöklése az első civilizáció megjelenésével egyidős. Történelmünk vérrel és kegyetlenséggel van kövezve, nem a modern kor találmánya ez. Embertelenségben tartjuk a szintet, csak új eszközök kerültek a kezünkbe. Lehet, hogy saját magunk pusztítása genetikailag kódolva van belénk? Ha közeledik a túlnépesedés, kell egy inkvizíció, egy száz éves, vagy éppen világháború? Valószínűleg igen, kell. A különbség az, hogy nem azért gyilkolunk, mert reggel érezzük, hogy hú, de sokan vagyunk, ki kéne irtani pár millió embert. A Föld vezetői döntik el. Lehet itt összeesküvés elméletekben gondolkodni, de az egyszerű tények is bizonyítják, hogy az emberek nagy többsége nem akar gyilkolni, de nem is nehéz rávenni. Amikor a 2. világháborúban a frontvonalon együtt karácsonyoztak a német és az angol katonák, akkor ők azért voltak ott, mert gyűlölték egymást és rettentő vérszomj hajtotta őket? Amikor egy ruandai rádió felszólította a hutu lakosságot, hogy öljék meg tuszi szomszédjaikat, vérfürdőbe úsztatva ezzel egy egész országot, számított az egyén véleménye? Az az ember, aki bozótvágóval végzett a feleségével, mert a rádióban azt mondták, áldozat vagy ugyanolyan felelős?  Annyi biztos, hogy bonyolult az emberi természet és tele van kegyetlenséggel.

Ruanda

Átjár minket a közöny

A magyar válogatott egy-egy nevetséges mérkőzése után a közösségi média pezseg az emberek véleményeitől és érzelmeitől. Mégis, amikor 60 világpolgárt, köztük gyereket mészároltak le egy plázában, Kenyában, nem láttam sehol egy posztot, egy együttérző, meghökkenő szót az esettel kapcsolatban. Persze, elintézzük azzal, hogy hű szegények, de a legfontosabb, hogy nem a mi dolgunk, hál’ isten nem érint minket, miért foglalkozzunk vele. Talán néhányunkban felmerül a gondolat, hogy azok az emberek ugyanannyira fontosak voltak valakinek, mint nekünk az édesanyánk, a testvérünk, szerelmünk vagy éppen a legjobb barátunk. Értelmetlenül, rettegésben, kivégzés által vesztették életüket, egy olyan dolog miatt, amiről egyáltalán nem tehetnek. Földrajzilag valóban messze történt ez tőlünk, egy más társadalomban, mondhatni más világban. Mégis, azok az emberek miben különböztek tőlünk? Felkeltek reggel, megmosakodtak, megreggeliztek, majd elmentek a plázába körülnézni.

Természetesen nem arról beszélek, hogy minden ilyen szörnyűség után magunkba roskadva kell emészteni az eseteket és magunkra erőltetni a fájdalmat. Annyi ilyen történik naponta, hogyha az ember szívére venné ezeket, rövidtávon idegösszeroppanást kapna. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy miért alakult ki ez a fajta védekezési mechanizmusunk. A világ tele van borzalmakkal és erre nap, mint nap felhívják a figyelmünket. Mit felhívják, az arcunkba tolják, hogy aznap hányan és milyen kegyetlenséggel vesztették életüket. A világ a feje tetejére állt: mindenről tudunk, de semmi nem érdekel bennünket. Ez nem azt jelenti, hogy szívtelenek lennénk. Közömbösek viszont annál inkább, de nem tehetünk róla. Egyszerű védelmi mechanizmus ez, ami ettől a felgyorsult, nyers világtól óv meg minket.

fastworld

Földünk bármelyik élőlényéről legyen szó, az élet tiszteletének alapvető emberi tulajdonságnak kellene lennie. Az állatvilág kegyetlen: az hím oroszlán megöli a más apától származó kölyköket, a legtöbb állatfaj kiközösíti a gyenge egyedeket és magukra hagyja a sérülteket. A teremtés koronájaként, az evolúció csúcsaként, nem kellene különböznünk az állatoktól? Amikor az utcán elsétálunk az éppen pofára eső mellett és még talán ki is nevetjük, azt nevezem emberinek. Nem kellene, de ilyen az ember. Az élet olyannyira felgyorsult, hogy a versenyfutásban észre sem vesszük egymást. Had éljek egy személyes, mikro példával: tíz évvel ezelőtt egy háromezer fős településen mindenki ismert mindenkit, de ha éppen nem is, alapvető volt, hogy köszönnek egymásnak. Mára ez teljesen elkopott. Miért? Azért amiért van ezer ismerősünk facebookon, de kilencszáznak még csak nem is köszönünk, ha összefutunk vele a valós életben. Azért amiért nem engedjük előre az idős nénit a buszon, és azért amiért a hajléktalanok láthatatlanok. Közöny, ridegség és immunitás. Embertársaink semmibe vétele az első lépés az emberi élet semmibevétele felé.

Tehát a konklúzió, hogy továbbra is, megállíthatatlanul pusztítjuk önmagunkat és állítólag mély érzelmekkel tiszteljük meg ezt a kegyetlenséget. Na, de hagyjuk is ezt, ti mit szóltok a tegnapi Éjjel-nappal Budapesthez?

 

További cikkek
Top