Kultúra
2016. 04. 11. - Mesi06

“Egy nőnek nem mások által kell definiálnia önmagát”- interjú Vass Virággal

 

Kíváncsi vagy, ki lehet a színes könyvborítók, az óriásplakátok és a hetente olvasott szavak mögött? Hogy hogy zajlik az a folyamat, ami magával ragadja az embert, és segít kiszakadni a valóságból? Hogyan áll össze a kedvenc újságod, és a Külkerről merre is sodródhatsz tovább? Aligha találhattunk volna megfelelőbb embert Vass Virág írónőnél arra, hogy ezekről a területekről, illetve a nehézségekről beszéljen, valamint arról, hogy miért is éri meg mindezek ellenére, mi a gyönyörű ebben a szakmában.

Virág hihetetlen impulzív személyiség, nagy zöld szemeivel folyamatosan engem néz, ahogy mesél. Nem foglalkozik a körülöttünk lévőkkel, nem kalandozik el. Látszik rajta, hogy sokat dolgozott emberekkel, hihetetlen közvetlen, mintha ezer éve ismernénk egymást, azelőtt válaszol a kérdésekre, mielőtt még feltenném őket.

Újságíróként kezdte a pályáját, jelenleg főleg regényíróként tevékenykedik. Milyen alapvető különbségek vannak az újságírás és a regényírás között?

A cikkírás és a regényírás ugyanaz a munkafolyamat, csak két ellentétes oldalról.

A regényírásnál a belső hangra kell figyelni, magamban folyton modellezek bizonyos szituációkat, viszont a való életben ez nem szükséges. A könyvírás magányosabb munka, mert akkor a fejemben fut több élet párhuzamosan, egy fiktív világban, viszont az interjú valóságos, nem rólam szól. Az interjúkészítésnél közvetítő vagyok, nem én vagyok a lényeg. Én csak átadom az emberek történtét. Oda kell figyelni rá, hogy általában más habitusú az alanyom, mint én, ezért nem szabad érzelmet vinni a leírtakba, hagynom kell, hogy ő adja át a történetét, próbálom nem a saját intellektusomon átszűrni azt.

Ha könyvet írok, akkor a kollektív tudatalattiból merítek, saját szűrőm van, ami az interjúknál nem szabad, hogy feltűnjön, a könyvírásnál viszont impresszióból dolgozom.

 

Mi volt az, ami elindította a pályáját?

’91-ben volt egy jeligés pályázat, amin indultam. Egy külföldi újságíró stáb pont nálunk volt, így adott volt a téma, hiszen bemutathattam, hogy milyen Magyarország egy külföldi riporter szemszögéből. Megnyertem, de csak hónapokkal később tudtam meg, a nagymamám barátnője olvasta a nevem a Magyar Nemzetben, mert én éppen Párizsban voltam. Valószínűleg azért nyertem én, mert elég pimaszul megírt szöveg volt, most sem tudnék jobbat írni. A nyeremény főmunkatársi állás volt, egy hét alatt három állásajánlatot kaptam, végül a Nők Lapjához mentem. Olyan fiatal voltam, fel sem fogtam, mit jelent ez, ezért amikor a Magyar Nemzetnek nemet mondtam az állásra, és kérdezték, hogy mit kérek cserébe, azt mondtam, hogy jól jönne egy szobabicikli.

25 évesen a Nők Lapja főszerkesztője lett, nem sokkal később az Elle magaziné. A két újság olvasótáborát tekintve elég különböző, miben térnek még el egymástól? Kik tartoznak az olvasóközönséghez? Egyáltalán mitől lehet sikeres egy lap?

A Nők Lapja egy tömeglap, hiszen az elszigetelt zsákfaluban élő nagymama is ugyanúgy olvashatja, mint egy huszonéves. Fontos, hogy mind a Nők Lapjánál, mind az Elle-nél felismerhetőnek kell lennie a stílusnak, hogy azt tudjam mondani: ez „elle-s”, nem összekeverendő. Az Elle-nél egy homogén, precízen megfogható közönségről beszélünk, de nem hiszem, hogy az osztályokon belüli tagozódásról, vagy a korról szólna a dolog. Bízom benne, hogy inkább attitűd kérdése, hogy mit olvasok. A lapnak érzékelhető stílusa van, és ezt számon kéri az olvasó. Sok szerzőnek érezhető a kéznyoma, lehet tudni a stílusból azt is, hogy ki szerkesztette az aktuális lapot.

Hogy kell elképzelni egy főszerkesztő mindennapjait? Sokan talán az amerikai filmekből indulunk ki, de milyen mértékben van jelen az ott látott csillogás? Mi a helyzet a divatbemutatókkal, és az utazással?

Az újságírói kreatív munka, a főszerkesztői kevésbé. Soha nem tartottam magam jó főszerkesztőnek, a lapkészítésben tízszer annyira elfáradtam, mint a cikkírásban, mert időm 80%-a arra ment, hogy a hirdetőkkel tárgyaljak, a pénzügyeket intézzem. Főszerkesztőnként nagyon átbillent a napok szerkezete, a szerkesztő a legkevésbé mozgatható, ez inkább gazdasági munka.

Nehezen tudtam megalkudni bizonyos dolgokban, mindig a legnagyobb nevekkel, fotósokkal dolgoztunk, ha nem éreztem azt, hogy jó az anyag, akár lapzártakor is visszaküldtem, nem a gazdasági szempontokat helyeztem előtérbe. Szerencsés voltam az Elle-el, a francia főnökeim nagyon hittek abban, amit csinálok, teljesen szabad kezet kaptam, nem egy multi helyzetbe kellett belesimulnom. Azóta rengeteg minden változott, már nem Párizsban, hanem Amerikában van az Elle főszerkesztősége, és a hirdetők is kevésbé aktívak, megváltozott az írott sajtó viszonya velük. Persze, ha főszerkesztőségről beszélünk, egyből beugrik „Az ördög Pradat visel”, ami jól hangzik, de a valóság nem pont így fest. Kevés olyan magazin van, talán a Vouge az egyetlen, ami a saját presztízséből él, és kiemelt szerepe van a főszerkesztőnek.

Sokszor a sajtógyűléseken megkérdezik az újságírókat, hogy: „és te melyik laptól eszel?” Aki sajtórendezvényekre jár, általában kezdő még, nem tölt be olyan jelentős pozíciót, a szerkesztőnek nincs ideje ezekre eljárni. Utazások vannak még most is, de a számuk lecsökkent, hiszen már online is meg lehet oldani a munka nagy részét. Sokan nem látják azt, hogy ahhoz, hogy valaki kiutazhasson egy divatbemutatóra például négykor kell kelnie és éjfélkor még fogadáson van. Az egyik kolléganő egyenesen a repülőtérről jött hétfőn az értekezletre, úgy, hogy végigdolgozta a hétvégét is. Ebben a szakmában nincs nagyon hétvége, vagy szünet.

A család és a barátok mennyire fogadják el ezt az életmódot?

A családom nagyon megértő, a baráti köri mínuszt viszont nem nagyon tudom behozni. A szabad perceimet a férjemmel töltöm, de ha fel is szabadul egy-egy estém, nehéz hirtelen barátokat verbuválni. A bakancslistámon csak magánjellegű dolgok vannak, olyan találkozások főleg, amiket szeretnék bepótolni.

 

Hogyan lett újságíróból író?

Nekem kedvezett a korszellem, de az is segített, hogy amikor engem megtaláltak, nem könyvben, hanem szerzőben gondolkoztak. Bevezetett név voltam, nem vállaltak velem nagy kockázatot, volt egy adott olvasóbázisom. Az első könyvemnél nagyon hangos kampány volt, zajos sikert aratott, de sokként ért. Csúcspontján volt akkor a kommentelgetés, sok negatív kritikát kaptam, de ezt viszonylag hamar megtanultam kikapcsolni. Az elején nehéz volt magamat is könyvszerzőként definiálni. Egyébként az is teljesen véletlen, hogy író lettem. Az asszisztensem találta meg az e-mailt az Ulpiustól, mert előtte szóltak, hogy spameket küldök, ezért a lombtárba helyeztem mindent, olvasás nélkül. Hetekkel később derült ki, hogy a megkeresést is. Amikor elolvastam rögtön felhívtam őket, mondták, hogy ilyen nem gyakran fordult elő, hogy még csak nem is reagáltak. (nevet)

Könyvírásnál mennyire szól bele a kiadó abba, hogy mit lehet? Mennyire lehetett saját döntés a könyvborítóról például?

A könyvírásban kicsit több a mozgásterem most már, át kell esni a gyerekbetegségeken. Az első könyvemnél zajos kampány volt, tele volt a plakátokkal a négyes hatos vonala. Kihasználták, hogy munkámból adódóan könnyen pózolok a kamera előtt. Biztos voltam benne, hogy nem fog jót tenni. Én a magyar valóságban mozgok, nem hiszem, hogy koktélruhában kellett volna pózolni, nem illett oda.

Nagyon felkapott téma most a feminizmus. Mennyire használta ki a nőiességét a kiadó? Érzett-e nehézséget azért, mert kirakatba helyezték volna?

Sajnos többszörösen előtérbe kerülnek a külsőségek, de egy nőnek nem mások által kellene definiálnia magát. Adott esetben persze ülhet egy kanapén koktélruhában, de ezt nem kell ennyire kitolni, tudni kell a helyét. A nőiségnek volt piaci értéke, hiszen a szerkesztőségekben általában nők dolgozunk, a magazinok a női attitűdből élnek. Kevésszer éreztem azt, hogy kihasználnak, csak azért, mert nő vagyok. Ezt nem érzem annyira veszélyesnek, mint mikor mi nők ekézzük egymást. Sokkal fontosabb kérdések vannak annál, mint, hogy ki mire használja a külsejét. Azonban zavarban vagyok a másik véglettől is, amikor a narancsbőrt mutogatják, egyik sem a valós helyzet, a retus sem, és ez sem. Hiszem, hogy nem lerántani kell a dolgokat, hanem felemelni, ha úgy adódik, nem szabad átesni egyik végletbe sem. Azonban ha csak a külsővel foglalkozunk, akkor elvesszük az igazi dilemmákról a figyelmet. Súlyosabb problémák is vannak. Például miért baj az, ha a nőknek van ambíciójuk, olyan dolog, ami szenvedélyesen érdekli őket? Erre gyakran megkapják, hogy nem nőies, nekünk anno ilyen kiélezett kettősséggel nem kellett szembenéznünk. Vannak olyan emberek, akiknek van valamiféle víziójuk, ezt nem lehet nemek között leosztani. Nem minden férfit vezérelnek nemes célok, de ezt a női princípium dolgot sem látom úgy, hogy mindenkire igaz lenne.

Mi a véleménye a közösségi oldalakról, egy írónak mennyire kell jelen lennie? Mennyire veszi át a blogolás a szerepet, mennyire van tartalom az Instragam mögött?

Azt látom, hogy a nagyon szem előtt lévő celebek a nőiesség karikatúrájává válnak. Csak olyan emberek vannak, akik jók a logisztikában, nincs olyan, hogy valaki szuperanya, és a többi. Amiket a közösségi oldalakon festenek, sokszor nem adnak valós képet. Sajnos mindnyájan próbálunk megfelelni, ez viszont korlátoz. Hamar egysíkúvá válik az ember, ha folyton azt nézi, hogy hogy felelhetne meg másnak, nem könnyű ez, nektek annyival nehezebb. Amikor én voltam ennyi idős, persze akkor is voltak felszínes csajok, de ők is néztek filmet és olvastak, hogy el tudják mondani magukról. Akkor még nem a közösségi médián keresztül próbáltak érvényesülni. Nem a hashtag ment, hanem a szellemi termék. Nagyon tudom értékelni, amikor a mai világban egy fiatal azt mondja, hogy jó, fent vagyok ezeken az oldalakon, de ez vagyok én, nem a sok beállított kép.

További cikkek
Top