Kultúra
2013. 09. 02. - Genge

Bízz vakon!

Még idén tavasszal látogattam el a Láthatatlan Kiállításra, amely akkoriban költözött új helyszínre, a Millenáris Park B-épületébe. Tudtam, hogy megközelítőleg 40 percet úgy fogok eltölteni, mint látássérült, illetve vak embertársaim, azaz nem támaszkodhatok legfontosabb érzékszervemre, a szememre…

Időpontra mentünk, így nem kellett sokat várnunk, 10 perc alatt belecsöppentünk egy számunkra teljesen ismeretlen világba. Braille írásjelek a falon, vakok számára használatos írógépek, játékok, számítógép és egy látássérült, magabiztos és kedves középkorú hölgy, akit tegezni kellett. Körvonalakban felkészített minket, hogy mi vár ránk az ajtón túl: vak sötétség és Feri, a kísérőnk. A többit majd “meglátjuk”. Sok ehhez hasonló paradox dolgot hallottunk a későbbiek folyamán is. Levettük a kabátunkat, letettük a táskánkat, telefonunkat, világítós óránkat és minden egyéb zavaró tényezőt. Egyedül egy kevés apró pénzt tartottunk magunknál, állítólag erre még szükségünk lesz a kalandozás során. Kinyílt az ajtó. Hatan léptünk be a koromsötét folyosóra.

Ahogy a hölgy elmondta, Feri már ott várt minket. Sorban bemutatkoztunk, ő rögtön memorizálta a neveket, pacsi-puszi és már mehettünk is. De hova?! Nem látunk semmit! Nem fogok elesni? Nem megyek neki valaminek? Hát, nem. Persze ez nem rajtunk múlt, hanem Ferin és a biztonságos kialakításon. Másképp tuti nem ment volna. Na szóval, beléptünk egy nappaliba. Kulcstartó, radiátor, szekrény, képek a falon, telefon, tévé… “Jól nézett ki” – biztos. Mindent alaposan megtapogattunk (olykor egymást is véletlenül). Konstatáltuk, hogy mit markolászunk, majd utasításra és némi lökdösés hatására tovább haladtunk a fürdőszobába. Én rögtön kipróbáltam milyen láthatatlanul pisilni, persze azért nem szó szerint. Hát, mit ne mondjak, azért ez annyira nem volt izgi. Hasonló érzés mint az, hogy sötétben is megtalálom a számat. Igen, valóban sikerült. Aztán persze kezet mostam, alaposan “megnéztem” magamnak, hogy elég nagy-e a kád, aztán Feri kilökött az utcára. És tényleg, szabályosan az Andrássyn éreztem magam. Szörnyű volt! Egyfolytában rettegtem, hogy elütnek, hogy nekimegyek egy oszlopnak, hogy lelépek a járdáról és kifordul a bokám. Persze semmi ilyesmi nem fordulhatott elő velem, de ezt senki nem tudta megmagyarázni nekem. Ez senkit nem érdekelt, szóval elvonszoltak először a zöldségeshez, aztán az újságoshoz, végül épségben átértem a zebrán is és máris egy vadászház bejáratánál találtam magam. Hát persze, hogy bementünk! Ott megsimogattam különböző élettelen szőrös izéket (fogalmam sincs micsodákat), leültem a lócára, meggyőződtem róla, hogy nem raktak tüzet és végül kimentem a kertbe, át a hídon, be egy másik kertbe, sok szobor, köztük Dávid, Atlas és az egész görög mitológia. Magamtól biztosan nem jöttem volna rá, de Feri rendes, így felvilágosított, hogy mit tapizok éppen. Dávidnál kicsit el is szégyelltem magam.

Mielőtt elfelejtem, pár szó Feriről. Ugyanolyan kedves és közvetlen fiatalember volt, mint a hölgy a bejáratnál. Sőt! Úgy viselkedett velünk, mintha legalább ezer éve ismernénk egymást. A humora… hát a világ még biztosan nem látott ilyent, ahogy persze Feri sem, mivel vak. Most kicsit modortalannak tűnhettem, de higgyétek el nekem, Feri nevetett volna a legjobban. Minden mondatában elrejtett némi szóviccet, amellyel saját magát figurázta ki. Repkedtek a “majd meglátjuk-vagy nem” és a “nézzük meg” , “szemmel láthatólag” kifejezések. E hozzáállás hiányában nyilván nem is éreztük volna ilyen jól magunkat.

Na de most térjünk vissza az én csetlő-botló túrámhoz. Szóval kiértem az ókori Hellászból, ahol egyfolytában olyan érzésem volt, hogy egy szakadék szélén állok és biztos, hogy Feri hazudik és én most le fogok esni. Végül túléltem és egy bárban találtam magam, ahol a kedves vezetőnk hatalmasat lökött rajtam és belehuppantam egy bőrfotelbe útitársaim mellé. Pazar volt a kiszolgálás, Feri ehhez is ért! Mentes vagy savas víz, kóla, cukormentes kóla, sportszelet, csoki, ropi – minden, mi szem szájnak ingere. Itt még egy kis betekintést kaptunk vezetőnk életébe. Mesélt a családjáról, hobbijairól és mi is egyre bátrabban kérdeztünk. Aztán lejárt az időnk. Fizettünk, illedelmesen megköszöntünk és távoztunk. Kiléptünk az ajtón és megláttuk Ferit, akiről eddig csak halvány elképzeléseim voltak, hogy hogyan is nézhet ki. Nem csalódtam.

Feri átadott minket a kedves hölgynek, akinek segítségével “megtanultam” a braille írást, használtam az írógépet és dolgoztattam egy kicsit a számítógépet is. Felejthetetlen élmény volt, nem bántam meg egy percig sem, hogy ellátogattam ebbe az ismeretlen világba. A kiállítás jelmondatával zárnám beszámolómat, miszerint: Bízz vakon!

A kiállításról minden információt megtaláltok ezen a címen.

További cikkek
Top