Kultúra
2015. 01. 28. - maxi.grein

Magyar paralimpikonok sikerei – Interjú Döme Istvánnal

 

Az emberek többségének életében nagyon fontos szerepet játszik a sport. Így van ez a fogyatékkal élőkkel is, számukra a testmozgás egyfajta eszköz a társadalomba való visszailleszkedéshez. Azonban napjainkig sem sikerült elég figyelmet és megfelelő körülményeket biztosítani a parasportok számára. A paralimpia a második világháború után vált ismertté, habár akkoriban még csak rekreációs céllal rendezték meg a brit világháborús veterán katonáknak. Elsősorban gerincsérültek versenyeztek a Stoke Mandeville-i kórházban. Sokan úgy gondolják, hogy a paralimpia szó a latin paraplégia – mely egy orvosi kifejezés, az alsó végtagok bénulását jelenti – valamint az olimpia szavak összeragasztásából ered. Megjegyzem, tévesen: Ugyan valóban a deréktől lefelé lebénult sportolók körében kezdődött a mozgalom, ez azonban kiterjedt a többi fogyatékosság körére is, akik épekkel egyenrangúak, párhuzamosak (parallelek).

Ha az utcán megkérnénk az embereket, hogy soroljanak fel 3 olimpikont, valószínűleg gond nélkül sikerülne nekik. De vajon ha azt kérnénk tőlük, hogy említsenek meg három paralimpikont, fel tudnának-e sorolni ugyanannyit? Nem biztos. Pedig nem is gondolnánk, mennyien képviselik hazánkat nemzetközi sikerrel.

Gondoljunk csak Szekeres Pálra, az egyetlen sportolóra a világon, aki olimpián és paralimpián is érmet szerzett magyar színekben. Tőr- és kardvívó volt, azóta az Emberi Erőforrások Minisztériumának sportért felelős helyettes államtitkára lett. Vagy idézzük fel Sors Tamás eredményeit, aki világcsúcstartó, többszörös paralimpiai, világ- és Európa-bajnok úszó. 2012-ben megkapta a Magyar érdemrend középkeresztjét. De én most kiemelném azon kerekesszékes vívók közül Döme Istvánt, akiről a fent említett nevekkel ellentétben kevés szó esik, mégis óriási sikereket tudhat maga mögött. Őt kérdeztem eredményeiről és életéről.

Mikor kezdte el a kerekesszékes vívást?

1997-98-ban kezdtem ezt a sportágat, mert bár mikor  Szekeres Pali elkezdte, én már sérült voltam, de még nem tudtam az egészről. Volt egy Világkupa verseny Magyarországon a kerekesszékeseknek és a régi cimborám, Székely Zoli -akivel együtt öttusáztam a Dózsában- szólt: „Odukám, gyere le, probáljuk ki!”. Utána kezdtem el mozogni a Zolival.

Mennyivel volt más kerekesszékben vívni?

A technikával nem sok gondom volt, eleinte öttusáztam, majd amikor felvettek az egyetemre abbahagytam, mert sok lett volna. Utána már csak vívtam. Aztán jött a balesetem 25-26 éves koromban és a vívás ekkor abbamaradt. Akkor még úgy próbálkoztam lábon vívogatni, műlábbal, a többiekkel a Vasasban, de igazából az nem nagyon ment. Tehát meg kellett szokni azt a kerekesszékes közeget. Lábbal ugye nem lehet mozogni, tulajdonképpen hajolgatni kell, mert a kerekesszékek le vannak rögzítve.

Mi motiválta, hogy folytassa a vívást a balesete után?

Ugye a barátom unszolására megnéztem a Világkupa küzdelmeit és a közeg ismét magával ragadott. Nem sokkal később jutottam vívó felszereléshez és kerekesszékhez. A társaság, a hangulat, vagyis a miliő nagyon tetszett, azt mondtam magamban miért is ne? Készen álltam a visszatérésre. 

Elég hamar jöttek utána a sikerek, meséljen erről egy kicsit!

Igen, eleinte megnyertem a Magyar Bajnokságokat, aztán 1998-ban az euskircheni világbajnokságon a négy közé jutásért kaptam ki a későbbi világbajnoktól. Megjegyzem butaságok miatt veszítettem el azt a negyeddöntőt, olyan dolgok miatt, amiket még nem szoktam meg. Négyszer-ötször megszúrta a kezemet, nem voltam gyakorlott még ahhoz, hogy elhúzzam. 15-13-ra kaptam ki. Ezután könnyedén kvalifikáltam magam 2000-ben a sydney-i paralimpiára. 2004-ben az Athénin nehezebb volt a helyzet, mert csapat már nem volt akkor – sajnos többen abbahagyták addigra. Hiába voltam párbajtőrben hetedik, kardban nyolcadik a világranglistán, az Athénba utazók közé az utolsó pillanatban kerültem csak be. A versenytársak már mind megkapták az olimpiai formaruhát, míg én tövig rágtam a körmöm a kvalifikáció miatt. Az érem végül elmaradt, de így is hatalmas élménnyel gazdagodtam.

domeistvan2

Ön szerint elég figyelmet fordítanak napjainkban a parasportokra?

Hát fordítanak figyelmet, de én alapvetően abban látom a problémát, hogy szépen lassan leépül ez. Ahogy elkezdődött annak idején, az nagyon nagy változás volt. Például, hogy az épekkel egyenlő jutalmazásban részesültek a paralimpikonok. Ez kiverte a biztosítékot nagyon sokakban, leginkább az élsportolókban. Előkerült az a problémakör, hogy elkezdték összehasonlítgatni az ép sportolókat a fogyatékkal élő sportolókkal, vagyis hogy milyen alapon kapnak ugyanannyi eredményességi jutalmat, mint az olimpikonok. Tegyük hozzá, hogy szerintem nem kezelhető egy terítéken a két „műfaj”. Ugyanígy akkor a ping-pongozó hasonlítgathatná magát a focistához. Az egész vége az lett, hogy a horribilis díjazásra mentek el a pénzek és a felkészülésre meg gyakorlatilag alig maradt valami. Megoldás gyanánt a Magyar Paralimpiai Bizottság a sportolók önkorlátozásának segítségével felére csökkentette a – motivációs bázisként is funkcionáló – jutalmak mértékét, ellenben a felkészülési támogatások mértéke korántsem növekedett hasonló ütemben.

domeistvan

Mivel foglalkozik mióta abbahagyta a vívást?

Tavaly voltam 60 éves, és azért csodák nincsenek. Hiába vagyok technikailag jó, de az alapgyorsaság ami nálunk a víváshoz kell már megkopott a fiatalokhoz képest. 2006-ban még vívtam a torinói világbajnokságon (ott kardban csak én tudtam legyőzni a későbbi világbajnokot), de már elkezdtem a lövészetet is. Ez utóbbit továbbra is aktívan űzöm. A cél a következő olimpia, most ott kapizsgálok a kvalifikációs szintnél. Ha sikerül, sikerül, ha nem, akkor sem dől össze a világ, viszont én minden tőlem telhetőt megteszek.

Végül mit üzen a fiatal sportolóknak?

A sportolás feltételez egy jó közeget, közösséget ahol különböző célokat tud kitűzni magának az ember, amiket aztán el lehet érni. Hogy ezért pénzt is kaphat, az már mellékes. Én inkább azt tartom, hogy a siker feldobja az embert. Ha a fiatalok sportolnak, szorgalmasak és ehhez még némi tehetség is párosul, akkor az egy olyan fontos szál lehet, amely az életük egyéb részeit is nagyban segítheti. Ezért azt üzenem minden fiatalnak, hogy sose adják fel és küzdjenek meg a saját céljaikért!

Szerinted elég támogatást és figyelmet kapnak a hazai paralimpikonok?

Úgy gondolom, hogy nem
Nem tudom megítélni
Igen
További cikkek
Top